2002.02.27 18:59
Szerző: Anonymous
Sziasztok!
Andi! Mi egy szobában alszunk a gyerekkel, de van egy félszoba, az úgynevezett Woodstock szobánk, ahová, ha letettem, félrevonulunk, amíg mi még nem vagyunk álmosak. Így tulképp õ tök egyedül alszik el, én nem vagyok jelen. Amikor pedig bemegyünk, nem ébred fel.
A gyermekkori élmények és a késõbbi anya-gyerek kapcsolatról meg csak azt tudom mondani, hogy igen, igazad van abban, hogy a kényeztetés nem jó. De itt nem kényeztetésrõl van szó, hanem arról, hogy a gyerek igényeire hogyan válaszolsz. Persze, hogy kell kereteket, korlátokat szabni, de az sem jó, ha semmilyen igényére nem felelsz, mondván, jobb, ha hozzászokik, hogy nem lehet úgy, ahogy õ akarja.
A pici babák, gyerekek elsõsorban még ösztönlények, nem gondolkodó, fõleg nem felnõttként gondolkodó emberek. És ha azt már elismerjük, hogy miért fontos, hogy az anya és gyermeke az elsõ három évben minél többet együtt legyen, akkor azt miért tagadnánk, hogy igenis ez kihatással van a késõbbi kapcsolatukra? De tovább megyek. Nemcsak az anya-gyerek kapcsolatra van a korai kötõdésnek, bizalomnak hatása, hanem a felnõttkori társas (másszóval minden egyéb emberi) kapcsolatára is.
Én valahogy úgy vagyok vele, hogy megpróbálom megfigyelni Borinál, hogy mondjuk neki igénye volt az éjszakai felkelés vagy már csak rossz szokás, amitõl tulajdonképpen õ is szenvedett. Amikor azt láttam rajta, hogy tulajdonképpen állandóan kialvatlan, nyûgös, stb., változtattam. És próbálok nála mindig valami hasonló megoldásra törekedni.
Nem lógok a nyakába, sokat vagyunk együtt, de ha pl. látom, hogy jól eljátszik magában, nem megyek oda abajgatni, majd õ kezdeményez, ha kedve támad. És meg is teszi.
Végül még annyit mondanék, hogy személyes példámon tapasztaltam, mit jelent egy rideg, hideg, megközelíthetetlen anya. Anyám sosem ölelt át, sosem bújhattam hozzá, ha puszit adtam neki, azt mondta, ne hízelegjek, mert azt utálja. Láttam azt is, hogy az öcsémmel pont tök ellenkezõleg bánt.
A kapcsolatunkra Bori születéséig a néma hallgatás volt a jellemzõ, egyszerûen nem tudtunk mit kezdeni egymással. Ma már beszélgetünk (legnagyobb megdöbbenésemre), de pl. a legnagyobb gondjaimat, bajaimat, a gondolataimat, az örömeimet nem vele osztom meg. És közben irigykedve figyelem a barátnõimet, mert olyan jóban vannak az anyjukkal, mintha csak barátnõk lennének.
Téged is megértelek, az baromi rossz érzés, amikor olyasmiket vágnak a fejedhez, amikhez semmi közöd, nem tehetsz róla. Nekem apám hasonló, csecsemõkoromtól képes az összes hibámat egy szuszra a nyakamba önteni egy-egy nézeteltérésünk során. DE! Én ezt nem meleg anya-gyerek, apa-gyerek kapcsolatnak nevezném, hanem érzelmi zsarolásnak. Itt nem a te igényeidre felelnek, szeretnek, de nem úgy, ahogy neked arra igényed, szükséged lenne, hanem úgy, amilyen képük nekik van a szeretetrõl, bármily balgaság is az esetleg. (NEM MEGBÁNTANI AKARLAK!)
Szerintem a kettõ között van az ideális út. Nem az érzelmeket kell bevetni fegyverként a gyereknél, lehet más eszközökkel is hozzányúlni. Nem vághatom a fejéhez, hogy mennyi mindent feláldoztam érte, hiszen az én akaratom szülte õt a világra. Tudtam, mit vállalok. Tudtam, hogy lemondással jár, megalkuvással. Viszont azt is tudom, hogy az anyaság nem kell, hogy mártírszerep legyen. Megõrizhetem a saját személyiségemet akkor is, ha gyerekem van, max. néha kompromisszumokat kell kötnöm. De szerintem a gyerek is abból profitál a legtöbbet, ha azt látja, kerek, egész ember az anyja, nemcsak ANYA,vagy nemcsak DOLGOZÓ NÕ, stb.
És amikor azt mondom, tudtam, mit vállalok, azt is tudtam már, hogy egy olyan kis lény sorsa lesz a kezemben, akinek szüksége lesz a szeretetemre, a gondoskodásomra. Nem vonhatom meg tõle csak azért, mert nem olyan lett, mint amilyet én szerettem volna. Húsom, vérem, soha le nem tagadhatom, történjék bármi.
Ezzel a litániával csak azt akarom mondani, hogy szerintem bizonyos fokú "kényeztetés" (én mondjuk csak igényre adott válasznak nevezném) igenis kell, és szükséges. Nem lehetek rugalmatlan teljesen, de persze azt se várja el tõlem senki, hogy mindenben alárendeljem magam egy pindur gyerek akaratának. (Mellesleg ezzel már csak azért sem tesz jót az ember, mert egy ekkora gyerektõl még szemernyi felelõsségérzetet sem várhatunk el, ezt is tõlünk fogja ellesni. Azaz nem tehetem felelõssé a saját balga döntéseim miatt.)
Én azt mondom, mindenki úgy ismeri a saját gyerekét, mint senki más. Te tudod a legjobban, mire van szüksége, mi az, amit jól csinálsz, és mi az, amit elbaltáztál. És csak te tudsz változtatni. Itt csak tanács szinten mehetnek a dolgok, aztán az idõ (úgy 20-25 év múlva) majd eldönti, kinek sikerült, kinek nem.
Szerény személyem arra vágyik, hogy a lányommal olyan kapcsolatom legyen, hogy el merje nekem mondani az elsõ csókját, szeretkezését, forduljon hozzám, ha baja van, érezze, hogy mögötte állok, és elkapom, ha dõl.
Én ezt az anyámtól nem kaptam meg, és hogy õszinte legyek, a mai napig fáj a hiánya. Arra törekszem, hogy a lányomat partnerként kezeljem, és ne egyfajta birtokos vagy hierarchikus rendszer álljon be közöttünk. Remélem, sikerül.
Puszi mindenkinek:
Dia