Sziasztok!
Az én kisfiam 33 hónapos, gyönyörű, szeretnivaló gyermek. Nálunk is volt földrefekvés, de mivel nem jött be 1-2 hónap alatt abbahagyta. De nálunk is van probléma, méghozzá az, hogy az én drága tündéri gyermekem kiabál, és ilyenkor szörnyen érzem magam, mert -valószínűleg- engem utánoz. Én hülye, miért is kiabáltam, akár egyszer is a gyerekkel, vagy előtte, mondom én ilyenkor magamban. És nagyon rossz, szégyenérzésem van. De majd elmúlik, mert már változtattam és azt hiszem, hogy érzékelhető is ez rajta is. De azért nem megy minden egy-kettőre, szépen, fokozatosan.
Nagyon érdekes ez a "rettenetes kétévesek" korszak, mert a kisfiam olyan igazi mintagyerek volt, alvásban és mindenben igazándiból, viszont ha valamit rosszul csináltam, azonnal észre lehetett venni rajta. Változtattam és azonnal abbamaradt a helytelen viselkedés, meg úgy egyébként is. Alvásban, és minden egyéb dologban is ugyanigy.
Most viszont lehet, hogy több dolgot elrontottam, mert ugyan kevesebbet kiabálunk (bár ő tán hangosabb, mint mikor ritkán én), de a délutáni alvást is ki akarta hagyni. Pedig előtte -egész életében- mások szerint is, rengeteget aludt. Bár ez csak pár nap, és nem tudom, miért vagyok úgy oda, de azért őt is féltem, úgyhogy különböző praktikákat találtam ki, amik mindig beváltak, pl. lefárasztás, mégtöbb szaladgálás együtt, hinta, séta, ének, mondókázás. És minden nap fél órával korábbi lefektetés du., no, ez be is jött, és már egy hete megint rendesen alszik.
)
Sőt, kitaláltam egy új módszert a gyermekem nevelésére, ez pedig a saját mese. Minden fektetéskor mondok neki egy mesét- Róla szólót, persze neki azt mondom, hogy egy kismajomfiúról és a majomanyukájáról szól. Igy is kezdődik a hol volt, hol nem volt.
S ebben elmondom a legutolsó ébredése óta történteket kivonatosan, egy-egy párbeszédrészlettel spékelve. De a rossz dolgokat nem mondom, hanem kijavitom, mintha jól tette volna, és úgy mesélem. Nagy ritkán mesélek benne rosszat, azt meg is magyarázom jócskán, hogy az miért rossz. És úgy vettem észre, hogy ez jólesik a kis lelkivilágának, nagy szemekkel néz a szemembe és az arcomra miközben mesélem, és nagyon tetszik neki. Minden fektetéskor kéri a meséjét.
S miközben irom, már ki is beszéltem magamból, és ekkor jövök rá, hogy nincs is ővele semmi probléma. És a kiabálás is majd elmúlik.
)) Csak nagyon jól esett leirni.
A férfiak úgy látom, mind ezt mondják a gyereknek, hogy ez szerinted érdekel valakit?:) És mosolyognak hozzá.
Egyébként igazuk van, de én is sajnáltam a gyereket, amikor ezt mondta neki, pedig tudtam, hogy tulajdonképpen igaza van, mert ezzel csak azt akarják a férfiak kifejezni, hogy nem fájdalom, vagy szomorúság miatt sirsz gyerekem, hanem értelmetlenségért...
De én azt mondtam a kedvesemnek, hogy hagyd rá, ha szólsz rosszabb lesz. És hallgatott rám, és neki is bevált.
Amúgy az is igaz, amit Alice irt, hogy a gyerek nagyon jól megtanulja, hogy hol-kivel-hogyan viselkedhet. S ez tényleg igy lesz az életben is..
A rokonok és családtagok mindig jobban tudják mi jó a gyereknek, de amikor látják, hogy milyen jólnevelt a gyerekünk majdcsak magukba szállnak.
)) Ezt hisztikorszakban nagyon nehéz bemutatni a rokonoknak, de maradjunk szerintem állhatatosak, mert általában pont olyan mondja, akinek neveletlen volt ilyen korában a gyereke. Pedig hát mi sem szóltunk bele kéretlenül a nevelésbe.
)
KEDVES ROKON, VÉSD AZ ÉSZBE, NE SZÓLJ BELE A NEVELÉSBE!
Azt hiszem csak el kellett mondanom, és már jobban vagyok!
Kitartás mindenkinek!