Sziasztok!
Elnézést, Márti, hogy topikindítónak néztelek. Így jár az, aki emlékezetből ír és nem néz mindennek utána.
De örömmel látom, hogy megélénkült megint a beszélgetés. Egyetértek abban veletek, hogy divat kérdése is a "nem szülés" (bár majd meglátjuk, aki huszonévesen nem akar, ugyanezt mondja-e tíz év múlva is; ismerek én gyerekre vágyó 25-30-as férfiakat!). És valóban nagyobb teher van az anyán, általában nincs nagycsalád (távoli nagyszülők vagy még doloznak is) és nagyobbak az elvárások - amiket azért nem kellene mind annyira komolyan venni. Vannak olyan, nagyon jómódú ismerőseim (saját családi ház, 70 ezres magánóvoda stb.), akik azért álltak meg egynél, illetve kettőnél, mert a párkapcsolatukra és/vagy a gyerekükre érzésük szerint sokkal kevesebb idejük jutna, ha több gyerek lenne, és ők maximalisták.
A gyerekezésbe pedig tényleg bele lehet jönni, én legalábbis ezt tettem.
Még régen írtam, én nem voltam oda a gyerekekért, sőt nem érdekelt a párkeresés, házasság sem, remekül elvoltam egyedül (nem konditerem meg fitness stb.: olvasás, séták, tanulás). Aztán került párom is, és mivel ő akart gyereket, azt mondtam, jó, de legyen három, mert a gyereknek jobb, ha van testvér, a szülőnek meg nem háromszoros macera. Aztán mikor a nehezen összehozott első kezdett értelmesebb lenni, már találtam örömet is a babázásban. A második kezdettől szülőbarát konstrukció, eltekintve az éjszakai szoptatásoktól, és már azon vesszük észre magunkat, hogy fontolgatjuk, esetleg elférne-e egy negyedik. Pedig a második is csak nyolc hónapos és ki tudja, sikerül-e még egy-kettő.
És nem nagyon tudunk a 66 nms lakásból nagyobba költözni. Különösen, ha én itthon maradok velük jó ideig. De most azt gondoljuk, a mi luxusunk az lesz, hogy mi neveljük a saját gyerekeinket és nem bébiszitterre, bölcsire bízzuk őket - ha már megengedhetjük magunknak, hogy ne rohanjak munkát keresni.
Ami a nevelést illeti, de még mennyire, hogy fontos! Én is bánom, hogy nincs a lakótelepen szelektív hulladékgyűjtés, ahova akár egy-két naponta elsétálhatnánk - a panellakásunkban mégsem fogom hetekig tárolni a szelektált hulladékot, hogy majd egyszer meg tudjuk szervezni, hogy leadjuk (olyan messze van, hogy kocsi kell hozzá, vagy átszállások a BKV-n). Remélem, hamarosan lesznek ilyen konténerek - és garázda elemek nem tönik tele mindenféle oda nem való dologgal. A papírt tudjuk külön gyűjteni és meg is tesszük.
A másik dolog viszont a családi életre nevelés. Sokan szapulják a férfiakat, hogy ímmel-ámmal vesznek részt a háztartásban; de mit is hallok a kismamáktól? Hogy reménykedjem abban, lesz lányom, mert az majd segít. Érdekes, nekem mindkét öcsém alkalmas volt mindenféle házimunka elvégzésére (apukámmal ellentében
- nem is csoda, hogy nem vonzott szegény agyonhajszol anyukám családi élete). És az én fiaim is azok lesznek (bár azért reménykedünk, hogy lesz lányunk is). Az apjuk, akit kiszolgált anyukája, szintén hajlandó sok mindent megcsinálni, és elfogadja, hogy ez meg a gyereknevelés is kemény munka (de az övé is az, hiszen rajta áll vagy bukik a havi nagyobbik bevétel!).
Mert azért csak-csak pénzbe kerülnek a gyerekek. Még nem tartunk ott, de a hírek szerint az iskoláztatásnál kezdődnek az igazán húsba vágó számlák. Persze lehet - sőt szerintem kell is - ahhoz szoktatni a gyereket, hogy nem a márka a lényeg és nem kell mindig venni nekik valamit a boltban, de az biztos, hogy a gyerekek nőnek, esznek, el is használják a ruháikat, el is vesztenek dolgokat, lesznek ilyen-olyan befizetnivalók, csak-csak ad az ember nekik saját pénzt, hogy szokják a vele való bánást (pl. a beosztást!). Tehát legalábbis számítani kell erre és az esetleges lemondásra, hogy ne érjen hideg zuhanyként.
Utólag elnézve nem valami koherens ez az iromány, de már késő van újra megfogalmazni. Remélem, azért használható.
Mónika