Kedves Ildi!
Igyekszem kérésednek eleget tenni. Bocs,hogy csak most, de sok dolgom volt mostanában..
27 éves vagyok, a férjem 29. Van 4 gyönyörü gyerekünk (8,6,3.5 évesek és van egy 2 hónapos)Jelenleg egy 70 m2-es lakás másfél szobájában lakunk, nyáron szeretnénk vidékre költözni..
Most GYET-en vagyok, a férjem pedig itthon dolgozik.(fordít, az anyagot faxon kapja, a kész munkát pedig e-mailban küldi vissza)
Ez nem mindig volt így, a férjem a házasságunk kezdetén a vendéglátásban kezdett el dolgozni, viszonylag rugalmas idöbeosztásban. Én egy ideig egy Kft.-nél dolgoztam, de Hanna születése után nem sokkal megszünt a cég, így inkább itthon tanultam. Majd megszületett Tomi és késöbb Kari is. Amikor Ö 1 éves lett, azt találtuk ki, hogy cserélünk. Azaz a papa marad a gyerekekkel, a háztartással..stb, én pedig eljárok dolgozni.(arról külön kellene egy levelet írni, hogy mennyire nem egyszerü egy 3 gyerekes nönek állást találni...a munkáltatónak ugyanis nem a tudásod és a képességeid számítanak, csak az, hogy férjnél vagy-e, van-e gyereked. Elöbb alkalmaznak egy független 18 éves lányt, mint egy három-gyerekes nöt, akinek meg van a tudása, szakértelme, tapasztalata, stb...)
Eleve úgy kaptam munkát, hogy elöre kikötötték: nincs betegség, hasfájás, semmi, és 6 hónap próbaidö. Borzasztó volt! Reggel, mikor ébredtem, a gyerekek aludtak még, este volt, hogy csak 11-re értem haza (én is 2 órát töltöttem az utazással), szenvedtem, mikor a férjem mesélte, hogy milyen ügyes volt a lányom az iskolában (akkor volt elsös), ha a gyerek beteg volt, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy most mi lehet vele...Így persze a munka sem ment úgy, ahogy kellett volna. Fél év után azt mondtam, hogy köszönöm, de nem. Én ezt ÍGY nem akarom csinálni. A gyerekeimmel akarok lenni, hiszen most vannak abban a korban, amikor mindkét szülöt igénylik, akár a nap 24 órájában. Közben a férjem is rájött az otthonlét szépségeire.(merthogy van!)
A gyerekeink kiegyensúlyozottak, megvan mindenünk ,ami kell (nem az anyagiakra gondolok itt elsösorban, hanem pl. arra, hogy Tomi is akármikor odamehet az apjához, hogy úgy beszélhessenek, mint "férfi a férfival", nem kell megvárni a hétvégét, vagy hogy jut arra idö mindig, hogy lefekvés elött elmondjunk egy mesét.)
Amikor én voltam kisgyerek, anyukám és apukám is állandóan dolgoztak, "hogy nekünk jobb legyen" , de közben a 9 éves növérem vitt el engem óvodába, és ha nem volt már elég idö, akkor csak eleresztett: Ott az ovi, mehetsz! Ezt persze anyámék csak felnött korunkban tudták meg.(És még van jó pár ilyen sztori) Na, én nem akarok ugyanebbe a hibába beleesni. Valóban a pénz diktál sokmindent, de ha nagyon hajszoljuk, elvész mindaz, amiért eleinte elkezdtük az egészet. Szerintem a legfontosabbak a gyerekeink, és az ö szempontjukból sokszor egészen más értékes, mint a mi szempontunkból. A tudásunk és az értékeink - pláne ha ápoljuk öket - sosem vesznek el, söt idövel csak értékesebbé válnak, és ha már a gyerköcök nagyobbak lesznek, akkor is élhetünk ezekkel, ezekbol. Most viszont, mivel még kicsik a gyerekek, tényleg kellünk nekik, méghozzá minnél többször. Nem akarok 15 év múlva rádöbbenni, hogy régen kellett volna velük több idöt tölteni, mert akkor már késö!! Ha már kamaszok, úgyis a saját életüket kezdik el élni...Akkor fogjuk majd mi is a sajátunkat!
Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de mi a férjemmel teljesen egyetértünk ebben a dologban - és ez a lényeg!
Nem tudom, hogy erre gondoltál-e ,mikor azt írtad, írjam meg a történetünket...
Üdv.: Verus