Kedves Anyukák!
A segítségeteket szeretném kérni, mert azt hiszem, jó nagy kavar van a fejemben és hátha tudtok erre mit mondani, vagy hallottatok hasonlóról, esetleg voltatok ebben a helyzetben...?
A lényeg a címben van, szeretnék is babát, de közben még sem. Vagy lehet, hogy nem szeretnék, de közben mégis?
37 éves vagyok, boldog házasságban élek, normális családból jöttem, elvileg túl nagy zakkanásom nincs, talán a túlsúlyomat leszámítva, de szerintem itt most nem ez a legfontosabb. (de tudom, hogy gátló tényező.) Egyébként aki személyesen ismer egy tipikusan gondoskodó anyatípusnak mond.
Már gyerekkoromban észre vettem, hogy nem hoznak lázba a gyerekek. A gondoskodás igen, de mindig jobban érdekelt egy kiskutya, mint egy élő kisbaba. 20 éves korom körül mikor barátnőim már pedzegették, hogy szeretnének gyereket, én még mindig csak kutyázni akartam és azt gondoltam, hogy majd benő a fejem lágya. Egyik hosszabb kapcsolatomban sem akartam gyereket, amit meg azzal magyaráztam, hogy biztosan nem érzem a biztonságot és ezért blokkolódik nálam a gyerek utáni vágy.
De most, már szinte pontosan 6 év házasság után, szerető, gondoskodó férj mellett sincs meg a vágyam a gyerek után.
Nem akarom kategorikusan kijelenteni, hogy nem akarok gyereket, mert valahol úgy érzem, hogy mégis jó lenne, a férjem is szeretne. Ahonyszor baba születik, könnyekig hatódom, és összességében az anyaság szépsége is ezt hozza ki belőlem, hogy sírok a meghatódottságtól. Mégis valami ellenáll bennem, valami azt mondja, nem, nem, nem.
Nem akarok gyereket, mert azt látom benne, hogy csak a gond van vele, nem tetszik, hogy utána megszűnik az ember létezni, mert csak a gyerek van; nem tetszik, hogy nem lehet 3 értelmes mondatot beszélni egy kisgyerekes anyával, mert a gyerek mindig ott van, gügyögni kell neki, reagálni kell minden kis vinnyogására. Nem tetszik, hogy onnantól mindent a gyerek határoz meg, hogy hova megyünk, hogy mikor megyünk, aztán, hogy megyünk-e egyáltalán. Hogy most épp alszik, most eszik... Mindig a gyerek van középpontban, a felnőttek sem tudnak beszélgetni, mert elköhhinti magát, akkor mindenki ráfigyel, mert milyen cuki. Ez engem idegesít... Tudom, hogy egy gyerek nagy kincs, de nekem sok ez, ami a gyerekek körül van mostanában, hogy mindig mindig mindig ő a középpont.
Persze próbálom ezt olyan szemmel nézni, hogy lehet ezt másképp is csinálni.. meg, hogy nem a gyerek azért a hibás, mert a szülei valamit nem úgy csinálnak... De mégis összepárosítom mindezt a gyerekkel, az anyasággal.
Pár hónapja jobban rajta vagyunk a témán, mondhatni próbálkozunk, bár azt, amit itt a fórumban náhányan írtak, hogy mit meg nem teszenk az ügy érdekében, na ott azért nem tartunk.
Eddig nem jött össze, de valahogy azt érzem, hogy nem azért, mert gond lenne testileg, hanem sokkal inkább azt gondolom, hogy a fejemben kellene valahogy rendet tenni, és utána zökkenőmentesebb lenne minden.
Úgy gondolom egyébként, hogy jó anya és jó apa lennénk. Jelenleg csak két kutyánk van, de azokat szerintem bárki megirigyelné, olyan okosak, fegyelmezettek és boldogok. A nevelési szabályok elég hasonlóak a kutyáknál is, számomra ők a bizonyítékok, hogy jó alapanyagok vagyunk anyának és apának. 
Felmerült bennem, hogy a túlsúlyom az oka a sikertelenségnek, de valami azt is súgja, hogy ez a kettő nem csak abban függ össze, hogy azért nem sikerül, mert nagyobb vagyok, hanem mintha a testem valahogy valamiért ezzel védekezne.
Dokihoz majd mostanéban megyünk, de biztos vagyok benne, hogy nincs testi problémánk, ezt már most borítékolom. - De persze biztos, ami biztos.
Szóval... erre mondjatok valamit. Volt már valaki hasonló helyzetben?
Ti mit tennétek?
Gondoltam, hogy elmegyek egy pszichomókushoz, de azt még egyelőre kicsit túlzásnak érzem.
Barbicue
