Kedves Lányok!
Igazából nem is tudom, segítséget kérek-e tőletek vagy csak szeretném kiönteni végre a szívemet. Mindenesetre úgy érzem, ha nem beszélek erről, fel fogok robbanni.
Gyereket szeretnék. Igazából gerekeket, így, többes számban. Lassan 30 leszek, a párom 31, a kapcsolatunk azonban mindössze alig egy éves. Beszéltünk már a dologról, nem egyszer, és megállapítottuk, hogy bár mindketten szeretnénk, még nem jött el az ideje. Még dolgozni kell, doktorálni, előléptetést szerezni, anyagilag megszilárdulni...
Az életem kívülről nézve tökéletes. Kormánykiküldött vagyok egy gyönyörű mediterrán országban, jó munkám van, amit szeretek és amiért jól megfizetnek, harmonikus, szeretetteli párkapcsolatban élek és rendben vannak az életem egyéb területei is. Épp emiatt érzem magam hálátlannak, amikor azt érzem, ez nem elég, hogy nekem nem ez kell. Nekem gyerek kell, anyává szeretnék válni. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék erre, hogy ne olvasnék valamit a témában és ne rajzolnék magam elé idilli életképeket a leendő kis családomról. Bármire hajlandó vagyok, hogy eltereljem a gondolataimat, ezért most a másoddiplomás felvételimre tanulok, nyáron befőttet és savanyúságot fogok eltenni, ősztől elkezdek egy jógaoktatói képzést, utána meg...nem tudom, gondolom nekiállok bendzsózni, vagy ilyesmi.
Én szeretem a páromat. Mélyen, őszintén. És az én világomban a szeretet (szerelem) kéz a kézben jár a tisztelettel. Tiszteletben tartom az ő érzését és döntését, miszerint nem áll még készen az apaságra. És egyetértek vele abban, hogy mi ketten, párként is "fiatalok" vagyunk még ehhez. Azt szeretném, ha a gyermekvállalás a kettőnk közös, egyetértésen alapuló döntése lenne. Viszont minden, amit magam elé felsorakoztatok, az csak logikai érv. Ami pedig bennem belülről munkál, ösztön. A legősibb, elemi erejű ösztön, ami hajt az utódnemzés felé. Sokszor kérdezi a párom mostanában, miért vagyok szomorú. Nem tudom, nem merem ezt neki így megfogalmazni. Viszont érzem, hogy kezd kihatni a kapcsolatunkra, amit emiatt féltek.
Ezért arra kérlek most benneteket, írjátok le a véleményeteket, lássatok el tanácsokkal, vagy, aki volt hasonló helyzetben, ossza meg velem a történetét! Érzem, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam ez a vágy és az emiatt érzett szomorúság, és nem szeretném, ha ez mindent tönkretenne körülöttem.
Múlt héten késett, mint utóbb kiderült, egy méhnyálkahártya gyulladás miatt. Ezt akkor még nem tudhattuk, így teszteltünk, persze negatív lett. Minden egyes nap, amíg nem jött meg, olyan voltam, mint egy gyerek, aki a Karácsonyt várja (a párom meg, mint aki a tehervonatot). Hatodik napra megjött. Sírtam.
Szóval úgy tűnik, mégis csak segítséget kérek...
Előre is köszönöm!
Új privát üzeneted érkezett!
