Kedves Lányok!
Valaha én indítottam a topicot, mivel azonban sokáig nem jött válasz senkitől, egy idő után már nem nézegettem, gondolván, egyedül vagyok a bajommal.
Aztán kissé bonyolódott még az életünk: visszamentem dolgozni, mire mindent elintéztem és a kisebbet beszoktattam a bölcsibe, rájöttem, hogy terhes vagyok. (Öröm, ugyanakkor ijedelem, hogy hogyan adom én ezt be a főnökeimnek.) (Egész jól viselték, úgyhogy hálából szépen végigdolgozom a terhességem.) A két gyereket két különböző kerületébe hordtuk Pestnek közintézménybe úgy, hogy egy harmadikban lakunk. Mindezt azért, mert a lakóhely szerintibe egyiket sem vették fel. A bölcsihez kétszázvalahány lépcső vezet fel a villamostól. Biztos ezért van, hogy a harmadik gyerekkel nem jött elő a terhességi cukrom. (Mozogtam eleget.) Ez persze így csak vicc, fogalmam sincs, most mitől úsztam meg, talán odafönt megsajnáltak, hogy az is, no az már túlzás lenne. (Hetedik hónap végén még nem értem el az 59 kilót.) (Össztömegben persze, nem hízásban.)
Harmadik éve építkezünk, mellette szőlőt művelünk a lakóhelyünkhöz képest 150 km távolságra. Ami számomra elképesztő, hogy anyósom elvárná, hogy hetente utazzunk, mert ugye a szőlő nem vár, de mikor két gyerekemet kapta el a hasmenéses-hányós vírus, miközben én terhes voltam, majd én is lebetegedtem, és kértem, ugyan jöjjön már fel, mert technikailag megoldhatatlan, hogy amíg bent szédelgek a mellékhelyiségben, a két szintén beteg azonnali baján segíteni tudjak, nos akkor két nap múlva tudott megérkezni (egyébként nyugdíjas), másfél napot töltött velünk, és nem gyerekeimmel játszott, amit kértem tőle, tekintve, hogy a srácok igen aktívak még betegen is, én meg nagyon vacakul voltam, hanem kiment a kertbe gazolni és sóskát szedi, amit aztán magam főzhettem meg. (Jó, a kertet tényleg szépen kigazolta, de az igazán megvárt volna. Magyarul semmit sem tudtam pihenni.)
Tudjátok nekem igazán nem az a legrosszabb, hogy idejét nem tudom, mikor tudtam kettesben elmenni akár egy moziba is a férjemmel - szerencsére teljesen normálisan áll a dolgokhoz, azt mondja, ezt a pár évet „ki kell bírjuk valahogy”, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor majd pótoljuk, hanem, hogy nagyon fáradt vagyok. Most pl. tizedik napja éjszakázik egy határidős munka miatt. Ez azt jelenti, hogy hazajön vacsorázni és utána visszamegy dolgozni, mindezt hét végén is, majd valamikor hajnalban hazakeveredik. Néha felhívom, akkor beszélünk pár szót, meg persze elalvás előtt a gyerekekkel is beszél. És mindezt nem azért kell csinálnia, mert luxusigényeink vannak, és halálra dolgoztatjuk. Egyszerűen kell, hogy biztos legyen az állása. (Ami mint tudjuk még így sem biztosan biztos.
) És nem tudom hogy lesz, ha megszületik szeptemberben a harmadik, mert nem jut hozzá, hogy a házunkat végre befejezzük. Én meg nem tudok neki segíteni, mert vagy a gyerekeimre ügyelek - a kertünk olyan, mint egy Tüzéptelep -, illetve főzök, mosok, takarítok, és akkor nem tudok neki segíteni - bár a térkövet a múlt hónapban még a kétéves is cipelte, majd frászt is kaptam, hogy a lábára ejti - vagy neki segítek, és akkor hideget eszünk meg rumli van. Mindegy, legfeljebb a harmadik gyerekkel is megesik, hogy a kiságya csak később lesz összerakva, hogy selyempapírral bélelt dobozokba pakolom a kisruhákat, mert a szekrényt még nincs hova és nincs mikor feltenni.
Valószínűleg, ha élne anyukám, illetve a papám újranősülvén nem Németországba költözött volna, kicsit egyszerűbb lenne az életem. Vagy lenne egy testvérem. Bár az semmire sem biztosíték. A páromnak három van, de gyereket nálunk még egy sem őrzött, pedig családja egyiknek sincs. A legnagyobb alkoholfüggő, az azt követő éjt nappallá téve dolgozik, a lánytestvére meg külföldön él.
Nekem egy szokott segíteni: a humor. Illetve, hogy megpróbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak. Pár hete totálkárosra törték az autónkat. Szerencsére csak a férjem ült benne, teljesen vétlen volt, ezt a károkozó is elismerte, úgyhogy karácsonyra talán valamennyi pénz is lesz az autóból, szóval akkor én nagyon boldog voltam, hogy a párom agyrázkódással megúszta, nem halt ott meg helyben - ugyanis átlökte az ütközés a szembesávba, ahol épp nem jött senki -, meg annak is örültem, hogy a huszonegyéves autónk ment tönkre, nem egy vadiúj, aminek épp a részleteit nyöghetnénk. És örültem, hogy sikerült 130-ért venni egy másikat, mert autó nélkül nem tudjuk hozni-vinni a gyerekeket. Ha elmondom néha, tényszerűen, hogyan élünk, a hallgatóság szörnyülködni kezd. Hogy hogyan bírjuk és miért nem hallanak panaszkodni. - Mert attól nem lesz egyszerűbb, hogy siránkozom, meg lehet a helyzetet menedzselni, csak néha tűnik kilátástalannak. (Plpl. ha csak az egyik beteg.) És mert nagyon jó, hogy vannak a gyerekek, hogy pont ők vannak, akiket kaptunk az élettől, és inkább velük, néha küszködve, mint nélkülük kényelmesebben. - De nektek be merem vallani, hogy néha piszok fáradt vagyok, és utálom magam olyankor, hogy esetleg türelmetlenebb vagyok. És olyan jó lenne néha lazábbra engedni a gyeplőjüket, de nekik is tartani kell az ütemet és alkalmazkodniuk kell, különben káosz lesz a napunk. Ugyanakkor tudom, hogy a kétévesnek még nemigen lehet fogalma sem időről, sem szorító kötelezettségekről, hisz gyerek és az a dolga, hogy kavicsot gyűjtsön az úton, ugyanakkor nekem rohannom kéne vele a villamoshoz, mert a másik az oviban már vár, és apa ott szed össze minket az autóval, őt sem kéne váratni. És ilyenkor felkapom a nagy hasammal és futunk. Ő meg puszit ad, mert rendes egy gyerek. Én örülök, hogy jól tart a méhszáj, és futok vele tovább.
No, ez hosszú lett egyszuszra. Igyekszem majd többször benézni.
Mindenkinek sok erőt és egészséget, ha e kettő van, már nem is hiányzik annyira a segítség.
Ila mama