Sziasztok!
Én is elég aggódos voltam. Az első közösen itthon töltött éjszakán semmit nem aludtam, annyira féltem a bölcsőhaláltól, pedig semmilyen kockázatnövelő tényező nem volt. Egyszer-kétszer mély álmából ébresztettem a gyereket, mert azt hittem nem vesz levegőt
, pedig szegénykém csak aludt.
Egyszer tápszert kellett neki adni, mert a fodrászhoz nem akartam magammal vinni (2 hónapos volt, nem hiszem, hogy jót tett volna neki a sok vegyi anyag), és a gyerekorvos azt mondta, hogy legközelebb vigyem magammal, mert a tápszer helyett inkább szoptassam. Így köv. alkalommal magammal vittem. Nem tudom mi állított meg a STOP-táblás kereszteződésnél, de az elsőbbségünk ellenére megálltunk. A köv. pillanatban egy IFA robogott át előttünk, mit sem törődve a táblával és a felfestéssel. Utánaeredtünk és szinte őrjöngve ébresztettem rá, hogy majdnem tönkretett egy családot, ő csak annyit felelt, hogy nem vette észre, és hogy nagyon sajnálja.
A második eset nemrég, kb. két hónapja történt. A szüleim házában voltunk, a teraszra lépcső vezet fel, de az alsó szinten a gyerek semmit nem tud csinálni, ezért mindig felmegyünk az emeletre - ami tele van játékkal - és ott töltjük el az időt, ha nagyon meleg van, v. esik az eső. Aznap nagyon meleg volt, mondtam is anyunak, hogy nem tudunk kint maradni az udvaron. A szobájukból nyílik egy terasz, és ajtaja (mindig!!!) be van csukva. Aznap nem volt. Azt még hozzá kell tennem, hogy az emeletre vezető lépcső olyan meredek, hogy a manó mászik előttem, én mögötte jövök, és amikor felérünk a lépcsőhöz rakom a járókát, nehogy manó leessen. Odaraktam a járókát, köv. pillanatban látom, hogy nyitva a teraszajtó! és a gyerek nincs látószögben. A korlát pedig olyan, hogy kb. fél méterenként van léc. Rohanok ki és látom, hogy az én okos fiam a fal mellett áll. Felkaptam berohantam vele a szobába, bezártam a teraszajtót, és elkezdtem előbb remegni, majd zokogni. Több mint fél órán át zokogtam, de a remegés majdnem egy órán keresztül tartott. Amikor elmeséltem a szüleimnek, majd később a páromnak akkor is remegtem.
Miután hazaérkeztünk szépen felöltöztettem a gyereket, és magamat, majd elmentünk a templomba. Rólam tudni kell, hogy nem vagyok nagyon vallásos, viszont Istenfélő vagyok, és azt, hogy a gyerekem nem zuhant két emeletnyit a betonra, csak a csodával magyarázhattam, és eszembe jutott a megérzésem a STOP-táblánál is. És amikor Mária szobra előtt imádkoztam eleredtek a könnyeim, és iszonyú könnyűnek éreztem magam. Megkönnyebbültem a tudattól, hogy van aki vigyáz a gyermekemre, és sajnos vannak akik banális balesetekben halnak meg (akkoriban történt, hogy egy kisfiú a biciklivel elesett, és beütötte a fejét, magához tért, és csak arra panaszkodott, hogy kicsit fáj a feje, és másnap meghalt), addig az én fiam másfél év alatt két ilyet "úszott meg". Olyan volt, mint egy megvilágosodás, és én azóta nem féltem annyira a fiam, mert tudom! hogy rajtam kívül is vigyáznak rá.
Egyébként a kisfiam ikernek indult, és ő volt a kisebb! Novemberben pedig a tudtomon kívül volt egy terhességem, amit csak a megszakadásnál érzékeltem. És bár megsirattam azt a babát is, megnyugodtam, hogy egészséges vagyok, mert a baba egy úszás-szaunázás-gyógyvízben "punnyadás" nap után ment el. Úgyhogy amikor februárban megfogant a köv. baba, tudtam, hogy neki semmi baja nem lehet, sőt jól bírja majd a strapát, mert vizsgaidőszakban "jött össze".
Erről egyébként anyósommal szoktunk beszélgetni, mondta, hogy ő is aggódos volt addig, amíg rá nem jött, hogy ezzel csak magának árt. Ő azt mondja, hogy a sorsunk eleve elrendeltetett, és nem érdemes emiatt állandóan stresszelni.
Bocs, ha zavaros, és hosszú voltam.
Mindenkinek minden jót kívánok
Üdv,
Kriszta