Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, én a terhesség alatt eléggé megrettentem. Bár nagyon akartam a gyereket, a terhesség közben jött az a szakasz, hogy: "tényleg akarom én ezt?". Aztán megbeszéltem magammal, hogy tényleg akarom. Aztán jött az, hogy alkalmas vagyok-e apának. Aztán megbeszéltem magammal, hogy ki, ha én nem, tanárdiplomával, ezer év gyakorlattal az informális oktatásban. Aztán jöttek az egzisztenciális félelmek. Aztán a félelem attól, hogy mennyire alakítja át a megszokott életünket a gyerek. Épp csak egy kicsit, nincs még 7 óra, de túl vagyunk már evésen, orrporszívózáson, pelenkázáson, játékon is
Ráadásul ilyenkor az ember párja is elviselhetetlen, nem lehet bulikba hurcolni, mert 9-kor már hulla, állandóan újabb és újabb könyveket hurcol haza, amikben mind ugyanaz van leírva, másról sem bír beszélni, csak arról, hogy mi hogy lesz majd. Aztán jön egy megfoghatatlan pillanat, amikor az ember apatigrissé válik, talán a pocakmérettel lehet összefüggésben, és onnantól kezdve még "terhesebb" lesz, mint a feleség. Legalábbis nálam így volt
A férfiaknál, mivel nem bennük nõ a gyerek, ez az egész nem olyan automatikus folyamat, mint a nõknél. Részesei a folyamatnak, de csak annyira, amennyire az anya engedi belelátni õket, kéz a hasra, UH együtt stb. de nem érezzük, amikor csuklik a baba vagy amikor csak kapirgálja a méhet, szóval, sokkal kevesebb impulzus ér minket.
Ráadásul én arról is meg voltam gyõzõdve, hogy most kénytelen vagyok felnõni, azóta kiderült, hogy nem
, de ez is okozott némi szorongást bennem.
Szóval, szerintem ne aggódj, rengeteg kérdést kell ilyenkor az embernek megbeszélnie magával, a nõk megbeszélik a babával, de a férfiak csak magukat rágják ilyenkor. Majd túl lesz rajta.