Sziasztok!
Dina, de jó, hogy te is itt vagy! Olyan jó lenne találkozni valamikor!
Boga, csatlakozom a többiekhez! Tessék elmenni a pároddal, és nagyon élvezni minden perc kettesben töltött időt! Szerintem téged jobban meg fog viselni a távollét, mint a gyerkőcöt. Máté két évesen még jóformán észre sem vette, hogy leléptünk 2-3 napra, bár lehet, hogy ez gyerekfüggő. Mindenesetre szerintem sem árt, hogy idejekorán bevezetitek, hogy néha kettesben leléptek. Nehogy az legyen, hogy Lujzi leérettségizik, ti meg néztek egymásra a pároddal, amikor kettesben maradtok, hogy ki is lakik velem...
Éééés akkor ha megengeditek, felrakom a szüléstörténetemet. Tegnap végre kiizzadtam magamból, de előre bocsátom, hogy nincs olyan írói vénám, mint Panzejnek....
Íme:
"Egy csütörtök este kezdődött. A rácsos ágyat ildomos lett volna már felszabadítani, de Máté fiúnknak még nem volt meg a nagyágya, el kellett hát menni venni egyet. Róttuk a kilométereket a Kikában, és éreztem, hogy bizony-bizony fájogat, ahol illik. Egy másik vásárló meg is kérdezte, hogy mikorra várom a babát. „Egy-két hét” – mondtam, de közben arra gondoltam, hogy ha így fáj, akkor lehet, hogy még aznap éjjel szülünk.
Hát, nem szültünk. Még mindig fájogattam, ahogy berendeztük a gyerekszobát, de éjfélkor, ahogy lefeküdtem, ritkultak, és elaludtam. Másnap déltájt kezdődött újra. Egyedül voltam otthon a naggyal, és délután négyre már a sikítófrász környékezett, mert nem tudtam eldönteni, hogy most jóslófájásaim vannak, és úgy elmúlnak, mint előző éjjel, vagy hívjam haza lóhalálában apát, és menjünk a kórházba. Fájtak rendesen, de csak akkor voltak rendszeresek (6-7 percesek), amikor nyugalomban voltam. Mozgásra („anya, vigyél el kakilni”, „anya, hozzál vizet az itókás üvegembe”) teljesen kiestek a ritmusból, hol tíz percre jöttek, hol háromra. Mindenesetre lezuhanyoztam, és pakolgatni kezdtem. Aztán mégis hazahívtam az uram. Abban azért megegyeztünk, hogy nem kell taxit hívnia, jöhet BKV-val, annyira talán nem sürgős a dolog. Felhívtam a szülésznőmet, Etát is, de ő is elég bizonytalannak tűnt. Abból nem lesz baj, ha találkozunk a kórházban – így hatra szépen az egész kompánia (Máté, apa, én, a vajúdó csomag, a kórházi csomag, na meg a szoptatós párna) bevonult a szülészetre.
Eta megvizsgált, és még mindig nem lettünk okosabbak. Szűk kétujjnyi volt a méhszáj, tehát több, mint előző nap a nőgyógyászati vizsgálaton, de várnunk kellett, hogy lássuk, hova fejlődik a dolog. Aznap nagyüzem volt a klinikán, egyre csak záporoztak befelé a tolófázisban lévő kismamák – és ez nekem nagyon jól jött, ugyanis mindenki békén hagyott. Igaz, hogy emiatt a frissiben elfoglalt szülőszobából is kitessékeltek egy időre, de nekem nagyon jó volt kettesben sétálgatni a párommal a folyosón. Eta néha megcétégézett, néha megvizsgált, és ahogy telt-múlt az idő, kezdett úgy tűnni, hogy valóban szülök én is. A méhszáj ugyan lassan nyílt, de engem nem zavart a tempó, az volt a lényeg, hogy nyílik.
Éjjel háromnegyed tizenkettőkor, háromujjnyi méhszájnál burkot repesztettek. „Most kezdődik a tánc!” – gondoltam, és igazam lett. Addig is azt hittem, hogy nagyon fáj, de tévedtem. Ami ezután következett, az a fájdalomról alkotott minden elképzelésemet felülmúlta. Epidurált az előző császár miatt nem kaphattam. Viszont biztos vagyok benne, hogy felszabadult valamilyen hormon a szervezetemben, mert olyan kába lettem, hogy teljesen átalakult az időérzékelésem. Már nem követtem az órát, fájástól fájásig éltem, és ha beszéltek hozzám, arra sem volt képességem, hogy az illető szemébe nézzek. Mint amikor már ébren vagy, hallod, hogy hozzád szólnak, de nem tudod kinyitni a szemed. Labdán vajúdtam, és egy lepedőn, a földön, félig térdelve, hátra hajtott lábakkal. Örültem ennek a pozíciónak, jobbnak tűnt a többinél.
Közben végig azt vártam, mikor hangzik el a verdikt: túl sokáig vajúdik, most már megyünk a műtőbe. De ezt senki nem mondta. Bekötöttek egy branült (ez kötelező, ha korábban már császároztak), de semmi más beavatkozás nem történt. Aztán Eta azt mondta, hogy „be kell konfigurálni a gyerek fejét”, mert még mindig túl magasan van. Úgyhogy várjuk három fájást bal oldalon, hármat jobb oldalon fekve. Ez nem volt jó pozíció, de ha ez kell, ám legyen. Jobb oldalon már csak két fájást vártunk, majd megvizsgáltak. És ekkor jött a döbbenet: már tolhatok is! Hát toltam, meg engedtem, meg lihegtem, meg toltam, zárt szemmel, körömszakadtából, ahogy Eta és a dokim vezényeltek. Aztán egyszer csak vége lett. Kint volt a baba, és mintha elvágták volna, már nem fájt semmi. Csodálatos volt látni azt a kis lila békát, aki belőlem csusszant ki, és ott ordibált a lábamnál. Az egyik szeme csukva, a másik nyitva, megvan a kukija, tényleg fiú, és jajj, most vágja el a férjem a köldökzsinórt, de jé, ez tényleg nem fáj, és remélem, hogy nem baj, hogy ilyen lila ez a gyerek. Ilyen gondolatok keringtek a fejemben, és mintha varázsütés történt volna, a kábaságom is teljesen elmúlt.
Miközben a dokim és a szülésznő „restauráltak”, már vígan el tudtam velük beszélgetni. Eta profizmusának hála, megúsztam gátmetszés nélkül, úgyhogy az utómunkálatok nem tartottak sokáig, és csak tűrhető mértékben fájtak. Megígérték, hogy ha nem kérek altatást a „betapintáshoz” (amire az előző császár miatt van szükség), akkor megkaphatom Andrást utána. És így is lett. Amikor a karjaimba vehettem, még az a remegés is elmúlt, ami a fáradság miatt az egész testemet rázta előtte. Leírhatatlan érzés volt tartani őt, látni a kis magzatmázas buksiját, és csitítgatni. Szerencsére megnyugodott, és még szopizni is tudott, mindkét oldalról, kétszer-kétszer.
Minden fájdalom ellenére életem legnagyobb élménye volt ez a szülés, ami ellentétben az előzővel, igazán háborítatlanul zajlott le. Mintha a babának is jobb lett volna: András nem hasfájós, eszik, alszik, nézelődik, igazi kis mintababát kaptunk. Én is hamarabb felépültem, szülés után két órával a saját lábamon mentem a kórteremig. Ha tudnám, hogy máskor is így szülhetek, akkor még nagyon sok gyereket bevállalnék!"
R.
, épp elég drága volt a felnőtt jegy. (Szerintem a BKV ezen akarja behozni a veszteségét.) Már nem bírtam itthon, benne volt a bugi a lábamban, így reggel felkerekedtünk és elmentünk sétálni egyet a várba. Felfelé siklóztunk, lefelé sétáltunk, közben Blanka fagyizott egyet és bár hazafelé elaludt, szerencsére át tudtam tenni az ágyba és most még durmol.
Malnat rendeltunk egy helyi termelotol eleg nagy mennyisegben es csutortokon szedi le, akkor kell elmennem erte. Pedig hetforol volt szo, de ez van...
, no és persze a remek házigazdák: Prücsök és Blanka 
mivel szeptemberben tölti csak a 3-t.
Nem lesz semmi! 
). Szörpből csináltam eddig mindig (azt tuti megeszi mindenki), el kell azért találni, hogy elég édes legyen, de megfagyjon még. 
