2003.08.04 11:25
2003.08.05 23:28
2003.08.06 04:42
2003.08.11 16:08
2003.12.07 11:48
2003.12.19 14:51
2003.12.27 01:37
2004.01.17 11:32
2004.01.18 00:22
2004.02.20 17:00
2004.03.01 17:51
2004.03.22 14:54
2004.04.19 15:41
2004.04.19 17:37
2004.04.21 14:22
2004.04.26 17:08
2004.04.27 12:16
2004.07.16 00:07
2004.07.16 08:09
2007.07.08 19:08
2007.08.21 16:45
2008.05.31 20:39
2009.01.02 20:25
2009.01.12 11:25
2010.02.19 07:12
2016.01.25 22:51
2017.02.22 14:35
Sziasztok!
A topic régi, a probléma azonban ma is aktuális. Első babámnál mindegy volt, mi lesz, kislány lett, imádom! Másodiknál is úgy éreztem, mindegy, 16. héten fiút mondtak, örültem! 20.héten kiderült, hogy lány. Én napokig csalódott voltam, aztán találtunk neki nevet is, ráálltunk, hogy lány. Féltem attól, hogy egy másik gyereket nem fogok tudni úgy szeretni, mint Olgit, hisz őt a világon mindennél jobban szerettem. De, kiderült, hogy lehet egy másik gyereket is ugyanannyira szeretni .
Most úton a 3. baba, nem akartuk tudni a nemét, mert tényleg a tökmindegy kategória volt már, legalábbis így éreztem. Aztán a 16. héten a doki véletlen elkotyogta, hogy fiú. Először nem fogtam fel, aztán nagyon örültem. Aztán kétségbeestem. Nem azért, mert ne tudnám őt is úgy szeretni, mint a testvéreit.
Inkább arról van szó, amit a sok fórumozás közben egyetlen embertől láttam leírva, Mártitól, hogy az ember a legjobb anya szeretne lenni.
És én most nagyon aggódom, hogy nem tudok jó anyja lenni a fiamnak - mert ő fiú. Nem tudok semmit a kisfiúkról, a körülöttünk lévő fiúcskák is rejtélyesek, hogy miért olyanok, miért annyira elevenek, miért verekedősek. Sportok, kocsik, éjszakai magömlés: számomra fehér folt. Attól félek, hogy nem tudok a fiammal nagyobb fiú korában olyan bizalmas viszonyt ápolni, mint - reményeim szerint - a lányokkal. Ha lett volna olyan fiúbarátom, akivel beszélgettem volna gyerekkoromban, vagy öcséimmel valaha is beszéltem volna gyerekkorukban arról, hogy miről mit gondolnak/éreznek, vagy apám akár minimálszinten kivette volna a részét a gyereknevelésből, talán nem ilyen sötét űrt látnék magam előtt, és nem érezném, hogy ez a feladat kifog rajtam, és csalódást fogok okozni a saját fiamnak.
Eddig akárhány nő le merte írni, hogy csalódott, mert lány vagy fiú, legalább egyvalakitől holtbiztosan megkapta, hogy jajmilyenjónekedhogynincsnagyobbproblémád, meg örüljhogyvangyereked.
Jó volt olvasni, hogy mások megértik, hogy mi rejlik emögött: hogy az ember a legjobb viszonyt szeretné a gyerekével, és van hogy úgy érzi, ez akkor sikerül, ha fiú vagy éppen lány a gyerek. Persze, miután a gyerek megszületik, többnyire tényleg kiderül, hogy ez butaság volt, de amíg nem - addig nem hiszem, hogy el kéne ítélni egy kismamát, mert bizonytalan.
És nagyon jó dolognak tartom, hogy van fórum, ahol lehet erről beszélni, ahol kiderülhet, hogy nem vagyok szörny, mert tartok egy fiú- vagy lánygyerektől, és ahol meg tudnak nyugtatni azok, akik szintén átestek ezen. Ezek normális emberi érzések, nem hinném, hogy szégyellni kéne, jobb bevallani, mint elnyomni.
Később is fogod úgy érezi, hogy megőrülsz a saját gyerekedtől, ezt is jobb bavallani, mint elnyomni, mert ez természetes, és nem vagy tőle rosszabb szülő. És amikor épp a hajadat téped, nem arra fogsz gondolni, amit itt elmondanak: jaj, de azért milyen jó, hogy tomika6gizike egészséges, és örüljek inkább, mert másnka nincs gyereke, aki bosszanthatná őt..... Nem, akkor sem fogod ezt gondolni, mint ahogy akkor sem, amikor rájössz, hogy fiút6/ányt akartál volna inkább.
Nekem még most kezdett mocorogni (vagyis most kezdem érezni), neve sincs még... hátha csitulnak a kételyeim, ahogy telik az idő.
Talán benézek még ide, ha kinn a baba .
Üdv: Betti
2017.03.29 18:56
2019.09.24 14:14
2019.09.24 14:14