Kiemelt témák

Gondoltam ra, hogy talan amiatt kuldod.

Jo az oldal, de kar, hogy emiatt a tortenetek olyan hiteltelenek lesznek...

[url=http://www.nepszabadsag.hu/Body.asp?CollID=88&DocID=30275" TARGET="_top]http://www.nepszabadsag.hu/Body.asp?CollID=88&DocID=30275[/url]

Szervusztok!

Elgondolkodtató történet...
A cikkre való hivatkozással elõször itt találkoztam. (ill. másodszor.)
[url=http://napkelte.fotexnet.hu/list_messages.ftx?id=438" TARGET="_top]http://napkelte.fotexnet.hu/list_messages.ftx?id=438[/url]
Most éppen a fókusz-ban sugároznak egy riportot a történetrõl.
Talán mások is elgondolkoznak majd...

Rainman

Kulcs az elsõ emeleten- Nagy Bendegúz kerekes székes élete
- Nagyjából olyan érzés, mintha egy jó erõs kötéllel szorosan összekötöznék valakinek a lábát - magyarázza a fiatalember. - Képzeld csak el... Nem tud egyedül felállni. Képtelen járni. Hirtelen elérhetetlen távolságra kerül minden. Például az ajtókilincs. Vagy az asztalon hagyott könyv. Egy pohár víz. Aztán egy kerekeken guruló székbe ültetik, amelylyel végre kiszabadulhat a négy fal közül. De ezzel meg nem fér be a liftbe. Nem tud a jármûvekre sem felszállni. Nem tud legurulni a járdákról, nem tud egy bankba bemenni, orvoshoz, étterembe járni, hivatalos ügyeket önállóan intézni, mert az egész város lépcsõkbõl és bevehetetlen épületekbõl áll. Mintha nap, mint nap különleges akadályversenyen kellene elindulni.

Nagy Bendegúz - sorstársaihoz hasonlóan - valahogy így él.

Azaz, így is élhetne. De õ egyáltalán nem akar így élni. Határozottan kijelentette: nincs ideje kivárni, amíg a társadalom eljut végre oda, hogy "észreveszi" a mozgássérülteket, fogyatékosokat.

- Mi is itt vagyunk, és most vagyunk itt, most szeretnénk úgy élni, mint a többiek. Nekünk nem kell, és nem lehet várni - hangoztatja.

1992. novembere. Nagy Bendegúz tizenkilenc esztendõs volt akkor. Éppen tíz hete járt a Budapesti Mûszaki egyetem építészkarára. Aktívan sportolt. Azon a hétvégén sziklamászáshoz gyakorolt, alapozott az otthoni kertben, Felsõszentivánon, két jegenyefa közé kifeszített kötélen.

Aztán leesett. Eltört a gerince.

Kórház, mûtétek, hosszú rehabilitáció következett a gondtalan diákévek helyett.

- Az iszonyú fájdalmak mellett talán az volt a legrosszabb, ahogy a körülöttem lévõk zavarukban vigasztalni próbáltak. "Meglátod nyáron már focizni fogsz!" Vagy: "Ó, ugyan már, hamarosan meg fogsz gyógyulni, majd talpra állsz!" Pedig megérzi azt az ember, még ha az orvosok eleinte nem mondják is ki: már soha többé nem fogok járni, néhány pillanat alatt visszavonhatatlanul megváltozott az életem. Ezt ott a kórházban valahogy el lehetett viselni. Amikor hazavittek a mentõsök, egyszerûen letettek a kanapéra, majd elköszöntek. Még felülni sem tudtam. Ott feküdtem teljesen magatehetetlenül a nappali közepén, és apámmal csak néztünk kétségbeesetten egymásra. Brutális volt. Mert akkor értettük meg, valójában mit jelent az, hogy megváltozott az életem. Mit jelent felnõtt fejjel újra csecsemõként élni, kiszolgáltatottan, folyamatos megalázottságban.

A következõ két év. De Bendegúz nem adta meg magát. Azt mondja, talán Erdélybõl hozta ezt a konokságot, hiszen ott született. Családja a gyerekek jobb boldogulásáért - Bendegúznak ugyanis van még két bátyja is - települt át 1990-ben Magyarországra. A fiú tehát csökönyösen küzdött, tanulta az új életét, készült az önállóságra. Egyetlen pillanatig nem gondolta úgy, hogy a balesete miatt fel kellene adnia korábbi terveit. Legfeljebb kicsit változtatott rajtuk.

Aztán amikor két évvel késõbb egyedül visszaköltözött a fõvárosba, és újra elkezdte az egyetemet, rájött arra is, hogy ha boldogulni akar, nemcsak a tervein, a saját életén, és a környezetén, hanem bizony a körülötte élõk szemléletén is változtatnia kell. Hiszen a tizenhétezer mûszaki egyetemista közül mindössze hárman kerekes székesek. Azt mégsem várhatják el, hogy tizenhatezer-kilencszázkilencvenheten, plusz a tanárok, hozzájuk alkalmazkodjanak. Viszont Bendegúz vette a bátorságot és kitalálta, kimondta, megmutatta, mi kellene ahhoz, hogy nagyjából nekik is egyenlõ esélyeik legyenek.

Mert kellemetlen meglepetés bõven akadt. A kollégiumba Bendegúz eleinte például be sem tudott jutni a lépcsõk miatt. A lift túl szûknek bizonyult a kocsijához, és gyakran be is döglött. Nem volt olyan szoba, ahol kényelmesen elfért volna, ahol a kerekes székkel mozogni tudott volna, nem volt olyan fürdõszoba, ahol önállóan zuhanyozhatott volna.

Az építészkar, ahová õ jár, az egyetemi épület második emeletén található. - Ha jó napom van - mondja Bendegúz - lifttel feljutok oda, többé ki sem mozdulok. De ha nincs szerencsém, azaz a lift nem mûködik, és az ismerõseim, barátaim sem járnak arra, hogy szívességbõl felcipeljenek, akkor bizony lent maradok. Ez pedig igazolatlan mulasztást, vagy egyest jelent. A tanárokat nem nagyon érdekli a lift mûszaki állapota. Ezért is határoztam el: valahogy megértetem az emberekkel, hogy ami a részükrõl csak figyelmességbe, legfeljebb egy kis erõfeszítésbe kerül, az nekünk biztonságot nyújt, és jelentõsen javíthatja az életminõségünket.

Bendegúznak ma már külön, a saját igényeire átalakított szobája van - pályázati pénzbõl és egyetemi segítséggel - a kollégium földszintjén. Biztonságos zuhanyzóval és vécével.

Napjainkban. Ámulva nézzük az új iskolát, csupa üveg, tágas terek. Liftek, amelyek félszintenként is megállnak. Bendegúz mindent kipróbál. És szüntelenül kérdez. Hogyan tud eljutni innen az alagsori tornaterembe? Hol van olyan vécé, amelyikbe õ is befér a kerekes székével? A büfénél halkan megjegyzi: azért lehetne egy-két alacsonyabb asztal is. És az az ajtó ott, az elõbb, kissé nehezen nyílt. Egészen neki kellett feszülnie a felsõtestével.

Nagy Bendegúz tagja ugyanis annak a bírálóbizottságnak - az egyik helyszínre pedig mi is elkísértük -, amelyik az év akadálymentes épületét választja majd ki Magyarországon. Ez a pályázat az esélyegyenlõségi törvényünkre is szeretné ráirányítani a figyelmet, amely kimondja, hogy 2005-ig a közintézményeket, bankokat, rendelõket, kórházakat, hivatalokat, irodaházakat, postákat, iskolákat, gyógyfürdõket akadálymentessé kell alakítani. Azaz lehetõvé kell tenni, hogy a rokkantak is bejuthassanak oda.

Nagy Bendegúz ma már hetedéves az építészkaron, és emellett beiratkozott a rehabilitációs mérnöki szakra is. Az a terve, hogy ha diplomás építész lesz, elsõsorban akadálymentesítéssel, a sérült emberek gondjaival foglalkozik majd. A tanulás mellett persze dolgozik is, látványterveket készít egy építészirodának. Eltartja magát. Eközben pedig két alapítvány munkájában is részt vesz, önkéntesen. Demonstrációkat szervez, és járja az országot. Szeretné megtanítani az embereket arra, hogy ne féljenek kapcsolatba kerülni a sérültekkel, a sorstársait pedig arra, hogy ne mindig csak a saját problémáikat helyezzék elõtérbe, legyenek õk is elfogadóbbak, megértõbbek az egészségesekkel.

Aztán Bendegúz hirtelen azt mondja magáról: "Néha agresszív vagyok!" Megdöbbent tekintetem láttán elneveti magát, és a következõ magyarázatot fûzi az elõbbiekhez: - Ha biztos vagyok az igazamban, engem nem lehet kidobni sehonnan.

És Bendegúz nem beszél a levegõbe. Nemrég nagy port vert fel, hogy beperelte a Centrál kávéházat, mivel úgy érezte, hátrányos megkülönböztetésben volt ott része. A pincérek állítólag udvariatlanul viselkedtek vele, és a vécére is csak nagy tortúra árán, azaz a konyhán keresztül, a szolgálati lifttel tudott eljutni. A per - amelynek elsõ ízben tétje Magyarországon, hogy milyen emberi jogai lehetnek egy sérültnek - tavaly õsszel kezdõdött, így még folyik. Bendegúzt sokan megszólták azért, hogy félmilliós kártérítést kér a kávéháztól. Hiába magyarázza, hogy nem ez a lényeg. A kártérítéssel csak az ügy súlyát szeretné növelni. Igazából azonban precedenst akar teremteni, hogy arra buzdítsa sorstársait, harcoljanak a jogaikért.

Hiszen azt látta szerte a világban, ahol csak járt, hogy a mozgássérültekre különös gonddal igyekeznek figyelni. Bendegúz a balesete óta ösztöndíjjal volt már ugyanis egyebek között Amerikában, Svédországban, Németországban. A legtöbbször egyedül utazik, ahogy õ mondja, segítség mindig akad, valahogy mindig mindenütt megoldják a gondjait. A legkellemetlenebb helyzetbe akkor került, amikor San Franciscóba tartott, és út közben valahogy eltûnt a kerekes széke. A légitársaság eleinte nem akart kártérítést fizetni, mire a San Franciscó-i polgármesteri hivatal - Bendegúz itt volt gyakornok három hónapig - azonnal perrel fenyegette meg õket. Nem mérlegeltek, hogy nem is amerikai állampolgárról van szó, hiszen egy sérült embert ért kellemetlenség.

A nagyvilágban tapasztaltakat, tanultakat Bendegúz szeretné itthon kamatoztatni. Azt mondja, azóta mer a jogairól beszélni, és megoldásokat javasolni, amióta látta, hogy külföldön sok helyen milyen más a mozgássérültek életminõsége. Most már nem vesz szó nélkül tudomásul mindent.

És hogy milyen a mi fõvárosunk a rokkantak szempontjából Bendegúz szemével? A helyzet nem reménytelen, summázza véleményét a fiatalember. Sok olyan ország van, ahol rosszabbak a viszonyok, persze azért itthon is van még mit tenni.

- Szomorú, hogy a törvény ellenére az új, és felújított épületek alig öt-tíz százalékánál gondolnak az akadálymentesítésre. Vagy nem tudnak róla, vagy nem tartják fontosnak, vagy azt hiszik, megdrágítja a költségvetést. Pedig a tervezésnél még lehetõség van olcsó, és roppant egyszerû megoldásokra. Az a legszebb, amikor kikérik mondjuk a véleményünket, aztán mégsem fogadják el a javaslatainkat. De kezdjük onnan, hogy akinek nincs autója, az eleve nem tud eljutni a város egyik pontjáról a másikra. Vannak olyan buszok, amelyek most már alkalmasak kerekes székesek szállítására, de ahhoz, hogy felszálljunk, meg kell kérnünk a sofõrt, hogy elõbb õ szálljon ki a vezetõfülkébõl, hajtsa ki a rámpát, majd utánunk vissza. Az utasok ilyenkor morgolódnak, türelmetlenek, sõt fennhangon tiltakoznak. Ezért a buszvezetõk inkább csak kiszólnak az ablakon, ha meglátnak közülünk valakit a megállóban, nagyon sajnálom, tele vagyok. Elvileg metróval tudnánk közlekedni, hiszen a mozgólépcsõt, balesetveszélyesen ugyan, de merész technikával, ügyesen használjuk, ám az aluljárók többségébõl - kivéve például a Deák teret - egészen a felszínig nem vezet fel mozgólépcsõ. Az élelmiszerboltok pénztárainál általában olyan szûk a hely, hogy fizetés közben beszorulhatunk. A multiplex mozikba könnyedén bejutunk ugyan, de ott meg olyan hatalmas a vászon, hogy az elsõ sorból élvezhetetlen a film. Az éttermek többségében nem férünk oda az asztalhoz, ezért csak "oldalról" ehetünk. Vidéken még rosszabb a helyzet. A múltkor egy alföldi városban órákat töltöttem az utcán, mert a székemmel sehova nem tudtam bejutni. Az egyik legviccesebb eset, hogy az egyik fõvárosi egyetem a felújításakor pályázott liftépítésre, hogy a mozgássérültek is akadály nélkül juthassanak be az épületbe a parkolóból. Nemrég arra jártam és azt láttam, hogy a lifthez vezetõ ajtó le van lakatolva. A kulcsot szükség esetén el lehet kérni ugyan a portán, ám az az elsõ emeleten található.

Bendegúztól tudom most már azt is, hogy a kisföldalatti városligeti megállójánál évekkel ezelõtt megépített, a kerekes széket a felszínre emelõ lifthez úgy kaphat kulcsot egy rokkant, ha elõbb tanfolyamon elsajátítja a kezelését. Ehhez persze meg kell várnia, hogy összejöjjön egy húszfõs csoport, aztán legalább három-négy alkalommal, plusz a vizsga, el kell jutnia a tanfolyam helyszínére. Aztán ha megvan a kulcs, végre irány a Liget, persze arra mindig számítania kell, hogy a lift esetleg éppen akkor nem mûködik.

- Az nagyon rossz volt eleinte, hogy sokan tapintatlanul, sajnálkozva megbámultak az utcán - meséli Bendegúz. - Magas növésû vagyok, nehezen szoktam meg azt is, hogy hirtelen ilyen alacsony lettem, ülök a székemben, és már csak alulról, nem pedig "toronyból" nézem a világot. Az emberek többsége persze jóindulatú, de nem tudnak jól segíteni nekünk. Elõfordult már, hogy egy keresztezõdésben, az utcasarkon vártam valakire, mire egy járókelõ félreértve a helyzetet, határozottan áttolt a másik oldalra, tiltakozni sem volt idõm. Aztán megesett az is, hogy valaki segítségképpen úgy ragadta meg a kocsi fogóját, hogy kiborított belõle.

És a jövõ. Bendegúz kevés szabadidejében leginkább olvasni szeret. De tavasztól õszig szinte alig van rá lehetõsége, hiszen ha nem tanul, dolgozik, komolyan edz a Margit-szigeten, vagy Budakeszi környékén. (Télen pedig alapozni, erõsíteni szokott.) Bendegúz a balesete után sem adta fel a sportolást, most maratoni futó. Azaz ezt egy olyan speciális verseny kerekes székkel ûzi, amellyel akár 50-60 kilométeres sebességgel száguldhat. A nagy cél a Paralimpia, hiszen számtalan itthoni és európai versenyen szép eredményeket ért már el. Sõt, azon is gondolkodik, hogy 2004-ben egyik versenyzõtársával esetleg itthonról elkerekezik majd egészen a nagy verseny helyszínéig, Athénig.

Nagy Bendegúz két éve együtt jár egy lánnyal, aki szintén építészhallgató. A kapcsolatukról hihetetlen felelõsséggel, és õszintén beszél.

- Néha nagyon nehéz azt látni, hogy õ is kénytelen vállalni azokat a kényelmetlenségeket, amelyek "hozzám tartoznak". Ahol nincs lift, sokszor például õ húz fel az emeletre. És vannak olyan élmények, amelyeket soha nem tud majd megosztani velem, például a barátaival jár síelni. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon mennyit bír ki egy szerelem. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb sérült embernek sérült a társa is.

Amikor kifelé indulunk a Mûegyetemmel szembeni kávézóból, Bendegúz udvariasan elõreenged az ajtóban. Elkísérlek a sarokig, mondja. Szótlanul "sétálunk". Pedig annyira szeretném megkérdezni, vajon mi ad erõt, és tartást neki. De õ szólal meg elõbb.

- Néha úgy érzem a baleset, és mindaz, amit a kórházban átéltem emberileg megváltoztatott. Csak most már olyan jó lenne felállni.

Népszabadság, 2002. január 26.

Nagyon nagyon fontos lenne, ha ezt minél több ember olvasná el. Énmindig megkérdezem, amikor babkocsis akadályba ütközöm, hogy ha kerekesszékkel lennék, akkor mi lenne?
Pl. gyõri polg. hivatal építési hivatalának bejáratához építettek egy kis emelkedõt, hogy fel lehessen jutni a kapuig. A kapu olyan szûk, hogy a sportkocsit sem tudom betolni rendesen. Ki lehet nyitni a másik szárnyát is, kb. egy 1,8 magas jóerõben lévõ ember tudja kinyitni, mert ki kell akasztani több helyrõl is. Persze személyzet csak bent van.Egyszer beküzdöttem magunkat, és a lenti ügyfélfogadóban közölték, a referensünk az emeleten van, lift nincs- Követeltem, hogy jöjjön le, nem vagyok hajlandó felmenni kocsival, lent meg nemhagyom, a gyereket, de a kocsit sem.
Szóval jusson eszünkbe.
Zsomimama

Egy nap az esélyegyenlõségért
Csak becsülni lehet, hány sérült ember él Magyarországon
NSZ • 2002. május 6. • Szerzõ: Bencsik Réka


Május 5., a fogyatékos emberek jogainak világnapja. A népszámlálásnak a fogyatékosokra vonatkozó adatait egyelõre nem hozták nyilvánosságra, így még ma is csak becsülni lehet, hány sérült ember él Magyarországon. A legutóbbi, 1990-es népszámlálás alkalmával 368 ezer ember vallotta magát fogyatékosnak, ám – miután errõl nem kötelezõ nyilatkozni – feltehetõen sokkal magasabb számról van szó. Becslések szerint a mozgássérültek 380 ezren, az értelmi fogyatékosok 300 ezren, a siketek 60 ezren, a nagyothallók 300 ezren, a vakok pedig 43 ezren lehetnek.

Az elmúlt években a fogyatékosok esélyegyenlõségét lehetõvé tevõ jogszabályi környezet kialakult ugyan, ám a végrehajtás még várat magára. Hegedûs Lajos, a Fogyatékossággal Élõ Emberek Szervezetei Tanácsának soros képviselõje, a Mozgáskorlátozottak Egyesületei Országos Szövetségének (MEOSZ) elnöke lapunk érdeklõdésére elmondta: a 2000. január elsején életbe lépett fogyatékosügyi program 2003. december 31-ét szabta meg határidõnek a középületek – egészségügyi, szociális, államigazgatási és oktatási intézmények – akadálymentesítésére. Jelenleg ugyanakkor a többnyire önkormányzati tulajdonban lévõ közintézményeknek mindössze 12-15 százalékában tudnak közlekedni a sérült emberek.

Hegedûs úgy látja: az önkormányzatok saját erõbõl képtelenek az átalakításokat megvalósítani, az állami költségvetésben elkülönített pénz pedig kevés ahhoz, hogy az akadálymentesítéssel határidõre elkészüljenek. Problémának érzi azt is, hogy a társadalom még mindig sok elõítélettel viseltetik a sérült emberekkel szemben. A fogyatékosok megismerésének és elfogadásának egyik módja lenne az integrált oktatás, erre azonban az intézmények mindössze húsz százalékában van lehetõség.

Az elnök szerint szükség lenne arra, hogy a fogyatékosok érdekeinek átfogó képviseletére kormánybiztosság alakuljon. Ez ügyben levélben fordultak a parlamenti pártokhoz. Egyelõre Csehák Judittól, az MSZP egészségügyiminiszter-jelöltjétõl kaptak választ, aki úgy vélekedett, hogy elképzelhetõ a kormánybiztosság kialakítása.