Így született Oli!

Az egész történet ott kezdődött, hogy NST-re kellett volna mennünk hétfő reggel, de elkezdtem vérezni, így mentünk pakkokkal együtt a szülőszobára. Fájások sehol, egy ujjnyira voltam kitágulva, a magzatvíz nagy része viszont feltűnés nélkül „eltűnt”. Az egész napos szülőszobai fekvés után befektettek a gyermekágyas osztályra, közölték, ha van valami szóljak. Reggelre már látványosan szivárgott a magzatvíz és még mindig véreztem, újra irány a szülőszoba, majd a nagykezű doktor bácsi úgy döntött, hogy nem várunk tovább, burkot repeszt. A fájások meg is indultak rögtön, de arra nem számítottam, hogy 2-3 percesekkel kezdődik, és ez egész nap ennyire gyakori is marad. A fájások hiába jöttek gyakran, az erősségük még nem volt az igazi, így kaptam intravénásan oxitocint.

Gyorsan beindultak a dolgok, nem tudom, hogy a málnalevél teának vagy a homeós bogyóknak köszönhetően, de nagyon gyorsan elkezdtem tágulni, Mr. Mimivel karöltve csináltuk a légzőgyakorlatokat, zuhanyozás közben vajúdtam, még a fittballon üldögélés is kifejezetten jól esett az első néhány órában. Az orvosok óránként jöttek ellenőrizni, hogy halad a folyamat, elégedettek voltak, a szülésznőm pedig egész nap velünk volt, segített, amiben tudott és közvetített, hogy mikor éppen mi történik.

Aztán hat óra intenzív vajúdás után kezdtem fáradni, nem tudtam magamba erőltetni sem vizet, sem szőlőcukrot, az a néhány korty víz és 1-2 darab cukorka, amit korábban bevettem, kijött belőlem. Hányingerem volt, szédültem, remegett a lábam, két óra után már a szülésznő is látta, hogy itt gond lehet, így bekötött két infúziót, hogy pótoljuk a folyadékot a szervezetemben és a vércukor szintem is helyreálljon.

Újabb vizsgálatok után elkezdtek bíztatni, hogy egy órán belül meglesz a baba, akkorra már éreztem, hogy tolófájásaim vannak, már bő négyujjnyira ki voltam tágulva.

Aztán másfél órányi „kilélegzett fájdalom” után még mindig nem nyomhattam, nem értettem, mi történik. A doktornő, aki vizsgált az utolsó néhány órában, kicsit zavartnak látszott, már várhatta, hogy mehessen haza és leváltsák. Ügyeletváltás után jött egy fiatal orvos, aki miután megvizsgált, közölte a szülésznővel, hogy neki azt mondták, természetes szülés lesz, sőt, hogy mire ügyeletet váltanak, már meg is lesz a baba. Ehhez képest, mint kiderült, Oli szívverése lassult, ráadásul a buksija rosszul fordult be a szülőcsatornába és ezért nem tudott eltűnni a méhszáj pereme. Így várunk még néhány fájást, aztán irány a műtő.

Ekkor teljesen elszakadt bennem valami, már nem tudtam koncentrálni a fájásokra, és hogy nyugodtan, összeszedetten lélegezzek. Nem láttam a folyamat végét, a babámnak az ígéretük szerint már több mint fél órája meg kellett volna születnie, ehhez képest én még mindig ott fekszem, és csak vizsgálgatnak a fájások közben.

A császár háromnegyed óráig tartott mindennel együtt és annak ellenére, hogy elsősorban természetes szülésre készültünk, nem rázott meg, hogy nem a tervezettnek megfelelően alakultak a dolgok. Ami fájt, hogy hiába vajúdtam végig keményen a napot, annak ellenére műtét lett a vége, Olit nem rakták a mellkasomra és nem tölthettünk el a szülés utáni 2 órát együtt Mr. Mimivel hármasban, még egy közös kép sem készülhetett rólunk a megszületése után.

Ráadásul mivel a kórház járvány miatt le volt zárva, Mr. Mimit haza is küldték, miután Olit megvizsgálták és megmosdatták, néhány mondatot sem válthattam vele. Egész héten nem láttam, míg mások hozzátartozói belógtak, ő maximum csak csomagot küldhetett be. Amikor jött értünk, annyira meg voltam könnyebbülve, hogy sírógörcsöt kaptam a liftben, amikor már hagytuk el a kórházat.

Azóta sokszor végigpörgettem a fejemben az egészet, mindig könnybe lábad a szemem és eszembe jutnak a dolgok, lesz bőven mit feldolgozni.

Császár után kaptam a megjegyzést, mikor 8 óra múlva fel tudtam kelni zuhanyozni és felmertem szisszenni, hogy ez nem is fájhat annyira… Az ápoló fiú, aki szinte kiabált velem, amikor próbáltam átmászni a műtőasztalra, hogy másszak már gyorsabban, miközben fájásom van és mozdulni sem bírok a fájdalomtól. A csecsemős nővérek lenéző megjegyzései, mikor megpróbáltam lefejni egy kis tejet vért izzadva, mert két nap után már mindkét mellbimbóm vérzett és ki volt repedve, hogy hogyan gondolom én azt, hogy nem akarok szoptatni, pedig csak egy szoptatást szerettem volna pohárból itatásra cserélni, mert olyan fájdalmaim voltak, miközben ők szemrebbenés nélkül „rossz” gyereket hoztak be az utolsó éjszaka szoptatni az UV-fény alól és még sorolhatnám…

A szülésem nem maradt meg negatív élményként, a fájdalom elviselhető volt és megismételhetetlen élmény, mikor hallottam Olit felsírni, ránéztem Mr. Mimire és egyszerre potyogtak a könnyeink, és az orromban van Oli bőrének az illata még magzatmázasan. A szülés szép és természetes folyamat, akikkel a baj van, azok az emberek, akik képesek még akkor is belerúgni valakibe, ha az illető kiszolgáltatott helyzetben van. Nagyon rossz élményként éltem meg magát a kórházat, nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer vállalkoznék erre a tortúrára.

Azóta itthon vagyunk, Oli nagyon tüneményes és érett, érdeklődő baba, tegnap lett egy hónapos. Olyan érzésem van mellette, mintha mindig is ismertem volna, az arcába nézek és ismerősök a vonásai. Szépen gyarapszik, kerekedik a kis arcocskája, csak ezzel a fránya hasfájással küzdünk, és hiába próbálkozunk bármivel, nem segít semmi szegénykémnek. A napirendünk még nagyon kezdetleges, de kezdünk belerázódni és összecsiszolódni.

Az én felépülésemmel vannak még problémák, a császár az első három hétben nagyon éreztette a hatását, de a sebem szépen gyógyul és tejem is van bőven a kiscsajnak, csak győzzem etetni, mert egy nagyon kis mohó emberkével találkoztunk a személyében.

Viszont lassan két hete légúti betegséggel küzdök és az antibiotikum kúrák ellenére sem nagyon akarok gyógyulni, mindennap lázas vagyok és köhögök. A szoptatás pedig olyan mennyiségű kálciumot és magnéziumot von el a szervezetemből, hogy képtelen vagyok pótolni, így ennek is meglett a következménye, súlyos ízületi gondokkal küzdök. Nem kívánom senkinek azt az érzést, mikor nem tudod kivenni a kislányodat a kiságyból vagy simán bepelenkázni, mert olyan fájdalmaid vannak, arról nem is beszélve, hogy képtelen vagy fekve aludni, mert másfél órás próbálkozás után nem találsz pozíciót, amiben rendesen kapnál levegőt és ne rángatózna össze az összes izom a hátadban a fájdalomtól.

Szeretném, ha megjönne a jó idő és egészségesek lennénk mindhárman, és végre önfeledten tudnánk együtt lenni. Babanaplós folytatás következik, remélhetőleg vidámabb.

Mimi