Császárral szültem

A három gyerekemből a két lányomat császárral szültem.  Igen, szültem, nem vagyok hajlandó bonyolult körmondatokba bocsátkozni, miszerint úgy szülesztettek, vagy szedték ki belőlem a gyerekeimet. A császárra ugyanolyan értékű szülésként gondolok, mint a hüvelyi úton történtre, hiszen a végeredmény mindkét esetben egy gyerek, akinek én vagyok az édesanyja.

a kép csak illusztráció

Amikor megtudtam a középső gyerekemmel való várandósságom vége felé, hogy mivel a lányom rosszul fekszik, nincs fejjel lefelé, ezért nagy valószínűséggel császármetszésre kerül majd a sor, érdekes módon nem pánikoltam. Pedig tudom, hogy sokak számára a császár maga a mumus, az a mód, ahogy végképp el szeretnének kerülni. Viszont amikor nincs más választásod, igyekszed a legjobbat kihozni belőle. Alaposan utánanéztem, mi történik egy császármetszés során.

De van néhány dolog, amit a netről nem tudtam meg. Például az, hogy milyen hihetetlenül furcsa érzés, amikor ott vagy a vajúdóban, már elő vagy készítve, és tudod, hogy 15-20 perc múlva eggyel több gyereked lesz ezen a csodálatos világon. Még felhívtam néhány közeli rokont és barátot, hogy megosszam velük az érzést, mielőtt betoltak volna a műtőbe –erre az élményre még 10 év után is jól emlékszem.

Amásodik császárom gyakorlatilag eleve elrendeltetett, hiszen abban a kórházban, ahol én szülni szoktam, nem engedik a császár utáni hüvelyi szülést (VBAC). Mégis nagyon kellemetlenül érintett, hogy folyton magyarázkodnom kellett amiatt, hogy miért is van szükség megint császárra. Sokan vannak az önjelölt szakemberek a neten és élőben egyaránt, ezt biztos ti is tapasztalhattátok már; a védőnő, gyerekorvos, nőgyógyász döntését látatlanban képesek megkérdőjelezni, degradálni.  Azt hiszem, erre semelyik várandós kismamának sincs szüksége semmilyen élethelyzetben.

De a kisebbik lányom elintézte magának a ,,saját jogú” császárt is, hiszen idő előtt, október 2-i terminus helyett augusztus 30-án úgy döntött, hogy kirúgja a ház oldalát, neki elég volt odabenn; elfolyt a magzatvíz. Ami bizony nem volt tiszta - ez szintén indokolja már önmagában is a császármetszést.

Szerencsére a táskám már össze volt pakolva, telefont, töltőt, fényképezőt dobtam még be, és indulhattunk is, egy textilpelenka a bugyimban, egy törölköző a fenekem alatt a kocsiban. A magzatvíz ömlött közben folyamatosan - mindig elképedek a mennyiségén!

Az úton nem járt sehol senki, úgyhogy kedvünkre rodeózhattunk. Persze ez a fájások alatt cseppet sem volt vicces, főleg, amikor hepehupa jött. Gyorsan beértünk, a portás már a szemem állásából láthatta, hogy jobb, ha gyorsan felhúzza azt a sorompót, itt fennforgás van. Mivel mindez az éjszaka kellős közepén történt, volt szerencsém négy órán át vajúdni a műtét előtt. Bensőséges emlékként dédelgetem ezt a pár órát, félhomályban, a férjemmel és a szülésznővel - akit még ismertem is, egy oviba jártak a gyerekeink - hármasban beszélgettünk, vajúdgattunk, miközben a CTG mutatta a szép magas görbéket. Fájdalmas volt, persze, de nagyon meghitt.

Előkészítés után maga a műtét olyan hangulatban telt, amilyet mindenki csak kívánhat magának. Az orvosok, a műtősnő, az altatóorvos mind nagyon kedvesek voltak, minden jót kívántak, kérdezgettek a babáról, a családomról - gondolom, így próbálták oldani a feszültségemet, ami pedig szinte nem is volt. Később végig kommentálták nekem, mi történik. Az altatóorvos egy angyal volt, simogatta az arcom, hogy nyugodjak meg, a műtősnő pedig egyszer csak felkiáltott: ,,Jézusom, hirtelen azt hittem, két baba, pedig csak egy nagy!”

Valóban, az én kis töltött káposztám minden koraszülöttsége ellenére 3,75 kg-mal bukkant elő a 8 hónapig kényelmes lakosztályból, ezért volt a műtősnő meglepve, hiszen egy pici koraszülöttre számított mindenki. Mint később kiderült, terhességi cukorbetegség hizlalta őt ekkorára, és ezért volt, hogy már nem érezte komfortosan odabenn magát.

Még adtam neki egy gyors puszit, apa a folyosón lefényképezte, aztán már vitték is az újszülött osztályra.

Az ez utáni része unalmas a műtétnek, hiszen már nincs mire várni, csak hogy fejezzék már be végre. Ez a rész, amikor összefoltozgatnak, sokkal hosszabb szakasza a műtétnek.  Mikor végeztek, betoltak a császáros őrzőbe, Apával beszélgettünk még egy sort, én meg azt hiszem, csak vigyorogtam és vigyorogtam.

Aztán ahogy az epidurál hatása ment ki a szervezetemből, már nem volt annyira őszinte a vigyorom; szörnyen furcsa érzés az is, amikor közvetlenül a műtét után egyáltalán nem érzed a lábad, olyan, mind két darab forró hús, de ahogy az érzéstelenítő hatása múlik, úgy tér vissza a lábadba az élet, mintha megannyi vöröshangya csipkedné. Talán ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor elfeküdjük valamelyik végtagunkat, és elzsibbad, majd utána elég fájdalmasan tér vissza bele a keringés.

A császáros őrzőben nem valami gusztusos az élet; lóg egy cső a hasadból, egy a hólyagodból, vérezni pedig ugyanúgy és ugyanott vérzel, mintha hüvelyi úton szültél volna. A csövek egészen addig maradnak, amíg úgy nem ítéli meg az orvosod, hogy ideje átpaterolni téged az újszülött osztályra, akkor viszont izibe talpra kell állni, megpróbálni nem összeesni. De ez már egy másik történet.