Kérdés:
2 éves a
kisfiam és elkeseredetten tapasztalom rajta a dackorszak elsõ
jeleit, ami alig két héttel ezelõtt kezdõdött, és ezalatt
a rövid idõ alatt ki is teljesedett. Kétségbeesve állunk a
párommal a probléma elõtt, és teljesen tehetetlenek vagyunk.
Elolvastam egy hasonló gondokkal küzdõ édesanya levelét -
és a választ rá - de nálunk annyiból rosszabb a helyzet,
hogy szemünk fénye - ha neki nemtetszõ dolgot kérünk - ütni-rúgni
kezd, kiabál, hogy ne nyúljunk hozzá, majd önkívületi állapotban
elkezd fetrengeni a földön. Innentõl kezdve se lát, se hall,
minden ígérgetésre - fenyegetésre teljesen süket. Próbáltunk
szeretettel, megértéssel közeledni hozzá, de ha hozzáérünk
elkezd verekedni, csapkodni. Hiába magyarázzuk, hogy ezt, vagy
azt miért nem lehet, meg sem hallja.
Az anyukához hasonlóan én sem vagyok híve a verésnek, de nálunk
nem vált be, hogy "ez most fájt a maminak". Ilyenkor
még egyszer megüt, és látom rajta, hogy provokálni akar.
Ha a dackorszak ellen nem is tudok tenni semmit, hogyan
szoktassam le arról, hogy verjen minket?
|
Válasz:
A
dackorszak megjelenése a fejlõdés folyamatában teljesen normális,
ha nem lenne, az lenne a baj! Tehát ne keseredjen el, próbáljon
úgy viszonyulni hozzá, mint a gyermekbetegségekhez, túl kell
rajta lenni. Könnyebb lehet ezt megtenni, ha kicsit többet
tudunk a dackorszakról. A gyermek fejlõdésében akkor következik
be, mikor "ráébred" arra, hogy önálló akarattal,
cselekvési szabadsággal rendelkezik, tehát megtehet dolgokat,
vagy éppen nem tesz meg valamit. A gyermek akkor tanulja meg
helyes módon használni a cselekvési és akarati szabadságát,
ha próbálgatja azokat, ami nekünk, szülõknek kevésbé örömteli,
nagyon fárasztó dolog. A gyermeknek a próbálgatás során
meg kell tapasztalnia,
hogy meddig mehet el, hol állít elé korlátokat a környezete.
A korlátokat azonban csak úgy tudja megtapasztalni, ha
folyamatosan feszegeti azokat, vagyis ez a korszak non-stop
"határsértés". A gyermeknek biztonságérzetéhez
szüksége van a korlátokra.
Az Önök esetében is határ-próbálgatásról lehet szó,
amikor nagyon határozottan, meg kell vonni a korlátokat: egy
gyerek nem ütheti meg a szüleit. Próbálkozzanak meg a következõvel:
a legközelebbi esetben, ha ütni akar a gyerek, vagy megütötte
Önöket, határozottan fogják meg a kezét, és szigorúan szóljanak
rá úgy, hogy érezni lehessen hangjukon is a neheztelést.
Amennyiben földre veti magát, fetreng, legcélszerûbb nem
foglalkozni a dologgal, menjenek ki a szobából. A gyermeknek
meg kell tanulnia, hogy a szülõi figyelem felkeltésének nem
ez a módja, amellett vannak dolgok, amit meg kell tennie szülõi
utasításra. Tehát, ha elmúlt a roham, újra kérjék meg,
hogy tegye meg a kérdéses dolgot. Segít, ha együtt, Önnel közösen
végzi el a "nem szeretem" feladatot. Fontos, hogy ne
engedjék el a feladat - eleinte legalább részbeni - teljesítését,
tehát célszerû olyat kérni a gyerektõl, amit biztosan meg
tud tenni. S még valami: ez a túlzott reakció a gyermek részérõl,
a szülõi figyelem ilyen formában való elérése jelezheti,
hogy a gyermeknek több odafigyelésre, együttlétre, több
foglalkozásra van szüksége. Tehát, azzal egy idõben, hogy
megtanítják vele, hogyan nem lehet elérni azt, hogy a szülõk
figyelmét magára vonja, azt is meg kell neki mutatni, hogyan
érheti el, hogy a szülei csak rá figyeljenek. Próbáljon arról
is gondoskodni, hogy a gyermek érvényesíthesse akaratát, tehát,
ahol lehet, kínáljon fel számára választási lehetõséget.
(legjobb, ha két dolog közül választhat).
Izsó Ildikó
|