Napjainkban a szülésrõl-születésrõl, a szülészet régi-új útjairól meglehetõsen élénk társadalmi diskurzus folyik. Nem gondolom, hogy a szülési körülmények nagy hatással lennének a demográfiai mutatókra, sõt azt sem, hogy késõbb ténylegesen befolyásolnák a család összetartását, a családtagok kapcsolatát, egymás iránti szeretetét. Azt viszont hiszem, hogy a szüléssel kapcsolatos elvárások, élmények sokat elárulnak egy társadalom értékrendjébõl, a gyermekekhez, az élethez való viszonyáról.

Abban általában egyetértés van a szakemberek és az érintettek körében is, hogy az utóbbi években jelentõs változások következtek be a szülészeti gyakorlatban. Ezeknek a változásoknak a megismertetését, elfogadtatását, népszerûsítését és gyorsítását próbálják elõsegíteni a médiákban a témával foglalkozó mûsorok és írások. (Kiemelném a Mérce Egyesület Méltó módon szülni kampányát, amelynek elsõsorban a Népszava adott helyt hétrõl-hétre hónapokon át. A mondanivalóm illusztrációjaként használt idézetek jó részét a Népszava cikksorozatából kölcsönöztem.) A kép, amely a médiákban a mai magyar szülészeti gyakorlatról, a nõk szüléssel kapcsolatos érzéseirõl, élményeirõl megjelenik bizonyára nem pontos, nem tudományos érvényû. Kirajzolódni látszik viszont, hogy a szüléssel, szülészeti ellátással kapcsolatos elvárások három olyan fõ elem köré csoportosulnak, amelyek általánosabb társadalmi célok, törekvések, igények kifejezõi is egyben: a szülõ nõ személyiségi jogának tiszteletben tartása és döntési jogának elismerése a szülés módjának megválasztását illetõen; a természetes illetve természetesebb szülés igénylése; a szülésélmény megváltoztatása.

I. A szülõ nõ jogai, mint a betegjogok része

Ma Magyarországon a szülések elsöprõ többsége kórházban zajlik, kórházban pedig a szülõ nõ az egészségügyi törvény szerint beteg. Valóban nincs lényeges különbség a szülõ nõ és az egyéb kórházi ellátást igénybe vevõ beteg jogai és jogsérelmei között. Egyformán megillet mindenkit az emberséges bánásmód, hogy ne beszéljenek vele kioktatóan vagy megalázóan, hogy ne tárgyként kezeljék, a szükséges vizsgálatokat emberi méltóságát tiszteletben tartva végezzék, döntési jogát elismerjék stb., és egyformán sérülnek ezek a jogok szülészeti és egyéb kórházi osztályokon.

Mégis elég gyakori a szülõ nõk és a “betegek” szembeállítása, mintha a szülõ nõkkel szemben méltatlan lenne, ha a betegekhez hasonló bánásmódban részesülnének. Nick Thorpe például így fogalmaz: “ha egy orvos...úgy tekint rá (szülõ nõre), mint egy betegre a sok közül, akit õ csak gyógyít... (az orvos is elveszíti méltóságát)” (Népszava, 98.01.03). A beteg nem olyan személy, akibõl 12 egy tucat, hanem olyan ember, aki fizikailag-lelkileg nehéz helyzetben van és aki ezért fokozott megértést és érzelmi odafigyelést igényel. A Népszavában és másutt megjelent levelek és interjúk közül nagyon sok kifogásolja, hogy a szülõ nõkkel úgy bánnak, mintha betegek lennének és a szakértõk a várandósság-szülés természetes, azaz nem betegség voltát hangsúlyozzák. Ebbõl azonban nem a beteg emberhez és a szülõ nõhöz, hanem a szüléshez és a betegséghez való eltérõ viszonyulásnak kellene következnie. A szülõ nõ felfokozott tudati-érzelmi állapotban van, továbbá õ nem passzív elszenvedõje mindannak, ami vele és körülötte történik (mint ahogy sok olyan kezelési mód, eljárás létezik, amelynek alkalmazása esetén szükség van a beteg aktív közremûködésére) és ez indokolhatja a megkülönböztetett bánásmódot, másfajta kommunikációt. Nyilván elképesztõ lenne azt a következtetést levonni, hogy patologikus szülés lefolyás során az anyát kevesebb tisztelet, megértés illetné, mint háborítatlan szülés esetén. A kórház mint intézmény megpróbálja ellenõrzése alá vonni az egyént, legyen szó betegrõl vagy bármely okból a kórház ügyfelévé váló egészséges emberrõl. (Ezért hasonlítható a kórház börtönhöz). Ez nem magyar sajátság, még akkor sem, ha igazak a jól ismert megállapítások az elmúlt évtizedek paternalizmusáról, a fogyasztó minden téren meglévõ kiszolgáltatottságáról. Csak példaként: a népszerû Vészhelyzet címû tévésorozatból tucatjával lehetne sorolni az eseteket a kiszolgáltatottság, az emberi méltóság tiszteletben nem tartása illusztrálására. A kórházba kerülõ ember bizonyos jogfosztottságának nagyon mély okai és indokai vannak és ezek közül némelyik racionálisnak, sõt kényszerítõ erejûnek tûnik vagy tüntethetõ fel. Ezért is érzem nagyon fontosnak, hogy a betegjogokról immár törvény rendelkezik és ez elismeri, hogy a szülõ nõknek, hasonlóan más csoportokhoz (gyerekek, nagyon súlyos állapotban lévõ betegek) speciális jogai és szükségletei vannak.

Általános gyakorlat (szülészeten és másutt), hogy beavatkozásokat rutinszerûen, a beteg felvilágosítása és beleegyezése nélkül vagy legfeljebb formális beleegyezés birtokában végeznek el. Manapság gyakran elõfordul, hogy nõk arról számolnak be, hogy bizonyos beavatkozások (borotválás, beöntés) puszta tényét érzik megalázónak. Én magam úgy gondolom, hogy önmagában egyetlen beavatkozás vagy szülési pozíció sem megalázó. Korábban és a legtöbb kórházban ma is a szülés meghatározott rutin szerint zajlott illetve zajlik. Jóhiszemûen feltételezni lehet, hogy ezt a rutint az osztály szakmai vezetése legjobb szakmai tudása szerint alakította ki, még akkor is, ha ez esetleg nem a legjobb és legkorszerûbb szakmai tudás. Nemcsak a szülések, hanem egyéb orvosi vizsgálatok, beavatkozások is különbözõ kórházakban különbözõ módon történhetnek. Egy vizsgálatot az egyik kórházban beöntés elõz meg, a másikban nem. Aki beleegyezik a vizsgálatba, a beöntést is elfogadta. A szülésztársadalom feladata lenne, hogy megpróbálva elfogadni a nõ önrendelkezési jogát szülés közben is, a szülészeti rutint felülvizsgálja. Lehetetlen helyzetbe kerül az az anya (hasonlóan a felsõbb utasítások szerint eljáró szülésznõhöz), aki a szülõszobán kezd el tiltakozni bizonyos beavatkozások ellen.

A szülõ nõ persze sajátos helyzetben van. Sem törvény szerint és úgy gondolom morális okokból sem dönthet teljesen szabadon, hiszen döntéseitõl egy másik emberi élet is függ. (Az más kérdés, ha erre hivatkozva indokolatlanul korlátozzák a szülõ nõ választási szabadságát.) Másrészt a szülést nem lehet elhalasztani, a szülõ nõ nem mondhatja, hogy ilyen feltételekkel (például rutinszerûen alkalmazott beöntés) nem akar ebben az intézetben szülni. Elvileg persze a várandósság ideje alatt tájékozódni lehet, de a valóságban a nõk többségének a választási lehetõsége nagyon korlátozott. Ma már ombudsmani állásfoglalás szerint is egy nõnek joga van otthon szülni, de amíg nincsenek a szülést otthon felelõsséggel levezetni képes, akaró és merõ szakemberek (amíg csak egy ilyen van); amíg a szülõ nõ azt kockáztatja, hogy esetleg fellépõ komplikációk esetén rendkívül ellenséges kórházi környezetben találja magát, addig az otthonszülés nem választás, amit lehet helyeselni vagy nem, de tiszteletben kell tartani, hanem inkább vállalkozás.

Természetesen a nõk jelentõs részének a tekintetben sincs valódi választási lehetõsége, hogy melyik intézetben hozza világra gyermekét. Bajánsenyérõl vagy Kishutáról nehéz valamelyik alternatív szülésre is módot adó budapesti kórházat választani. Vannak helységek, amelyektõl 50-60 kilométerre, esetleg még messzebb van a legközelebbi szülészet, és ezeket a helységeket általában nem autópálya kapcsolja a külvilághoz. (Ezt saját tapasztalatom alapján gondolom. Olyan kismamával voltam együtt a szülészeten, akit 50 kilométerrõl távolabb lévõ faluból szállított a mentõ nem a választott, hanem a “területileg illetékes” kórházba. Komplikációmentes harmadik szülésrõl volt szó.) Bármennyire is örvendetes az alternatívnak nevezett szülõszobák és általában a méltóbb vajúdás és szülés lehetõségének megteremtése egyre több intézményben, ez elsõsorban azokra a fõként budapesti kórházakra jellemzõ, amelyeknek magukhoz kell vonzaniuk a szülõ nõket. Magyarul a fejlõdés nem egyenletes és az esélyegyenlõtlenség ezen a területen is nõ. Persze várható vagy remélhetõ, hogy a pozitív változások elõbb-utóbb mindenütt éreztetik hatásukat, ahogy elterjedt az együttszülés vagy a rooming-in rendszer is. Kevésbé komfortos szülészeti osztályokon azonban ezek a változások nem feltétlenül eredményezik a körülmények javulását minden anya számára. Az együttszülés nem mindenütt jelent egyágyas szülõszobát vagy elszeparált vajúdást. Az egyik szülõ nõnek esetleg el kell viselnie, hogy egy másik szülõ nõ hozzátartozója közvetlen közelrõl láthassa, hallhassa az õ kínlódását, vajúdását, szülését. Vidéki polgárként bizony irritál az a beállítás, hogy elsõsorban a szülõ nõ felelõsségén és tudatos választásán múlik, hogy milyen körülmények között szül. (Ismét egy példa arra, hogyan lehet a társadalmi elõnyöket érdemként értelmezni.)

De még azokban az intézetekben is, ahol megteremtették a komfortos és otthonos szülési körülményeket, kérdés, hogy milyen elv szerint lehet ezekhez a lehetõségekhez hozzájutni, ha egyszerre több nõ szül. Aki szerencsésebb és elõbb érkezik? Akinek van fogadott orvosa; aki többet fizet; akinek az orvosa magasabban áll az osztály hierarchiájában?

Manapság, amikor a szülészetben a “lehetõ legkevesebb beavatkozás” tûnik a legkívánatosabbnak, kevés szó esik arról, hogy a nõk nemcsak aközött nem választhatnak, hogy milyen helyzetben szüljenek, milyen beavatkozásokat engedélyeznek és melyeket nem, hordhatják-e a saját ruhájukat és így tovább, de nagyon sok nõ számára a fájdalomcsillapításnak semmilyen lehetõsége sem adott a szülés során. Nem vitatom, hogy a szülés lehet erotikus élmény, sokszor viszont valódi kínszenvedés, és ha tényleg fontos a nõ választási joga, akkor a fájdalomcsillapítás lehetõségét is fel kellene kínálni az anyának. Jellemzõ, hogy a Mérce Egyesület kérdõívén csak az a kérdés szerepelt, hogy részesült-e az anya fájdalomcsillapításban, de az már nem, hogy volt-e lehetõség fájdalomcsillapításra vagy fájdalommentes szülésre (amit az anya elfogadhat vagy visszautasíthat).

A szülés közbeni jogsértések és méltatlan bánásmód egy része kifejezetten nõi mivoltában sérti vagy alázza meg a szülõ nõket, ami azért is felfoghatatlan, hiszen az életadás a közfelfogás szerint a legszebb és legmagasztosabb nõi feladat. A levelek, személyes beszámolók szerint a szülõ nõk idõnként olyan viselkedéssel találkoznak, ami más helyzetben elképzelhetetlen. Velem sem fordulhatott volna elõ egy belgyógyászati vizsgálaton, hogy az orvos kislánynak nevezzen (34 éves voltam), mint az ügyeletes szülészorvos tette. Nem tudom, indokolt-e, hogy valaki megerõszakolásként éljen meg egy kellemetlen vizsgálatot. De nemcsak nõként elfogadhatatlan a szinte kárörvendés számba menõ érzéketlenség a szülõ nõ fájdalmával szemben vagy az olyan durvaság, hogy “Szenvedjen meg a gyerekért”, “Ha akkor nem fájt, most se kiabáljon” vagy “Nyomjál, kisanyám”.

Az alternatív, egyszemélyes szülõszobák, az otthon intimitásának kórházban való megteremtése biztosan pénzbe kerül. Lehet, hogy ez nem igazán nagy beruházás (bár minden nõ számára elérhetõvé tenni ezeket a feltételeket azt hiszem elég sokba kerülne), a rendelkezésre álló pénzösszegek felhasználása szakmai és betegcsoportok érdekeinek ütköztetése után dõl el. (Miközben teljesen egyetértek a szülés méltóságát visszaadni kívánó törekvésekkel, úgy gondolom, hogy nem a szülõ nõk vannak a legméltatlanabb helyzetben. A szülõ nõ, éppen mert nem beteg, néhány napos kórházi tartózkodás után hazamegy, nem függ többé a kórháztól és felléphet a méltatlannak érzett bánásmód vagy körülmények ellen. A legméltatlanabb helyzetben a legkiszolgáltatottabb ember van. Aki látott már végstádiumban lévõ beteget 20-22 ágyas kórteremben, amint kénytelen minden nyomorúságát és szenvedését a betegtársak és a látogatók hol kíváncsi, hol sajnálkozó, hol undorodó szeme elé tárni, talán egyetért a fenti megállapítással.) De a szülõ nõ és méltóságának tiszteletben tartása, a születõ élet csodája elõtti alázat nem kerül pénzbe. Nem tudom, mennyire nehéz ezt a mentalitást általánossá és normává tenni, a társadalmi igény óriási erre. De ha sikerül, lehet majd méltó módon szülni a magyar kórházakban, IKEA szoba nélkül is.

A szülõ nõ persze tényleg nem beteg. Az orvos vagy az orvostudomány nem mondhatja, hogy az õ segítsége nélkülözhetetlen a szüléshez. Ezért az nagyon fontos kérdés, hogy szükséges volt-e a nõket szigorú orvosi felügyelet alá vonni és kórházba kényszeríteni, hogy ott hozzák világra gyermeküket és milyen módon lehet megtalálni az utat a természetesebb, emberibb, de biztonságos szülés felé.

Napjainkban a gazdasági racionalitással, a gazdasági-társadalmi mutatókkal kifejezhetõ értékekkel, a tudomány és technika által nyújtott lehetõségek kihasználását sürgetõ szemlélettel szemben határozottan fogalmazódnak meg más értékeket, az emberi minõséget hangsúlyozó nézetek, gondolok a zöld mozgalmakra, a gazdasági növekedés elsõbbségét tagadó nézetekre, vagy a természetes szülés igénylésére.

Természetes szülésen általában a beavatkozásoktól mentes, természetes lefolyású (háborítatlan) szülést szokták érteni, de idõnként beleértõdik ebbe a fogalomba, hogy a szülõ nõ teljesen átengedi magát a testének és a test jelzéseit követve szinte természeti lényként hozza világra a gyermekét. Nem hiszem, hogy ebben az utóbbi értelemben van természetes szülés. Az ember társadalmi lény és mindenben amit tesz és érez, benne vannak az elvárásai, szorongásai, kulturális tradíciók stb. .

A háborítatlan szülés mellett az egyik érv, hogy a szülés természetes folyamat, amelybe lehetõleg nem szabad beavatkozni. Ismert az ellenérv is, miszerint az orvostudomány mást sem csinált, mint természetes folyamatokba próbált beavatkozni. Szakmai érv a háborítatlan szülés mellett, hogy éppen a beavatkozások és a kórházi környezet keltette szorongás és feszültség okozhatnak nehezebb szülést vagy vezethetnek szülési komplikációhoz. Általános jelenség az orvostudomány történetében, hogy a gyógyítás során alkalmazott eljárásoknak, gyógyszereknek megvan a maguk kockázata. A szülés esetében is a kockázatok és a fájdalom csökkentésére irányuló törekvés új veszélyeket teremtett. Bizonyára a szülészetben is lehet példát találni arra, hogy a gyengédebb, esetleg régen is ismert eljárásokkal szemben a nagyobb orvosi szakértelmet igénylõ, de nagyobb kockázatokkal járó és nem feltétlenül hatásosabb megoldást preferálják.

Azt hiszem, kicsit idealizált kép az, hogy a parasztasszony kiment a határba, és amikor elérkezett az ideje, megszült, ellátta a kisbabáját, aztán dolgozott tovább. Régen a szülés félelmes eseménye volt a nõk életének, magas volt az anyai és csecsemõhalandóság, a szülés maga rengeteg szenvedéssel járhatott együtt. A szülési fájdalom enyhítése vagy megszüntetése, illetve ennek lehetõsége, a kockázatok kiszûrése és a hirtelen fellépõ komplikációkra való felkészülés igenis gyõzelem volt az orvostudomány részérõl.

Mára nagyon megváltozott a halálhoz és az emberi szenvedéshez való viszonyunk. Régen a halál az élet természetes része volt. Egy nõ, aki 8-10 gyereket hozott a világra, szinte biztos, hogy néhány kisgyermeke halálát végig kellett hogy nézze. Bizonyos korokban természetes volt, hogy a szülés a vezetõ nõi halálozási ok. Ma egy kisgyermek vagy szülõ nõ halála vagy súlyos károsodása tragédia, amelyet mindenáron meg kell akadályozni. A biztonság, sõt abszolút biztonság alapvetõ igényünkké vált. Amerikából nemcsak a születésházak hálózatát lehet példaként felhozni, hanem azt is, hogy az orvosok alig mernek szülés levezetésére vállalkozni a mûhiba perek kockázata miatt. A szülészeti gyakorlat valóban olyan irányba fejlõdött, hogy szülés során nemcsak a reális kockázatokra, hanem minden eshetõségre fel kell készülni. Ez lehet, hogy rossz, az pedig biztos, hogy ennek a szemléletnek sok negatív következménye van, de halált, szenvedést, egyéni tragédiát elutasító világunkban nagyon is érthetõ.

Az, hogy a szülés biztonsága hogyan teremthetõ meg, szakmai kérdés és különbözõ szakmai álláspontok léteznek e tekintetben. Az azonban biztos, hogy a biztonságnak ára van. Pénzben is természetesen, de én elsõsorban arra gondolok, hogy minél inkább fel akarunk készülni “minden esetre”, minden kockázatra, annál közelebb kerülnek és fenyegetõbbé válnak az egyébként talán elhanyagolható veszélyek. Ma kampány folyik a bölcsõhalál megelõzésére. A bölcsõhalál iszonyatos tragédia, amelynek elkerülésére minden lehetségest meg kell tenni. Ugyanakkor nagyon sok anyában bölcsõhalál fóbia alakult ki. Az éjszakai csönd nem azt jelenti, hogy szépen nyugodtan alszik a kicsi, hanem gyakran a riadalmat, Jézusom, csak nem.....

Az az érzésem, hogy az ún. alternatív szülõszobák létrehozásával a kórházak csatát fognak nyerni az otthonszüléssel szemben. Az Otthonszülés - Az intézeten kívüli szülés gyakorlati kézikönyve bevezetõjében is ez olvasható: “A legjobb megoldás a kórházi szülés körülményeinek megváltoztatása lenne, minél inkább közelítve azt az otthon légköréhez.”^* Ez nem baj, bár úgy gondolom, amit ma a kórházban alternatív szülészetnek hívnak, a minõségi (normál) szülészeti ellátás kellene, hogy legyen, nem pedig alternatív szülészet. (Jellemzõ, hogy egy alternatív szülõszobát bemutató orvos elmondta, hogy itt minden megtalálható, a szülõszoba szükség esetén mûtõ is.) Félrevezetõnek érzem az alternatív jelzõt, mert nemcsak a be nem avatkozó orvosi-szülésznõi magatartást jelenti (háborítatlanságot), hanem ma még beleértõdik a komfortosság, a vajúdás megkönnyítése, sõt a szülõ nõ és családjának tisztelete, sok olyan, a szülés légkörét befolyásoló elem, amely nem kapcsolódik a szülés háborítatlan voltához. (Több, a Szent Imre Kórházban történt alternatív szülésrõl szóló beszámoló említi, hogy az orvos és a szülésznõ kopog, mielõtt belép a nevezetes IKEA szobába.) Az igazi alternatíva, az otthon vagy születésházban történõ szülés lehetõségének megteremtése lényegesen nehezebb. (Nemcsak az otthonszülés levezetésére felkészített szakemberek, az elfogadó szemlélet hiányzik, hanem olyan alapvetõ kérdések szabályozása is, hogy mi történjen a placentával.) Pedig a valódi háborítatlan, senki által nem siettetett szülés, a család boldog, zavartalan egymást felfedezõ órái a szülést követõen a kórházakban nem biztosíthatók minden nõnek, amíg a szülészeti ágyak száma és megoszlása olyan, mint jelenleg.

A legfontosabb ok, amire a természetes szülés lehetõségének követelése visszavezethetõ, valószínûleg az, hogy sok nõ másképp szeretné megélni a szülését, mint korábban. Nem a mindenre kiterjedõ, a szakemberek és a technika által garantált biztonság a legfontosabb, hanem a szülés újfajta élménye.

Ma a szülés a fájdalom és a méltatlannak érzett kórházi körülmények ellenére a nõ életének különleges és felemelõ élménye, vagy legalábbis tudjuk, érezzük, hogy annak kellene lennie. Amíg egy nõ 8-10 gyermeket hozott a világra (akiknek jelentõs része még gyerekként meghalt), amíg a szoptatás vagy terhesség volt a nõ természetes állapota, addig a szülés nem volt különleges élmény, a magas anyai halálozás miatt pedig az életadás sok nõ számára a halált jelentette. A mi kultúránkban a fájdalmas szülés büntetés volt a nõ számára az Istennel szembeni engedetlenségéért, ezért az egyház határozottan ellenezte a szülési fájdalom enyhítését. A nõ a szüléssel nem megdicsõült, hanem sok kultúrában tisztátalanná lett. A szülés körülményei még a kor higiéniai színvonalához viszonyítva is szörnyûek lehettek, mint például a palóc nagycsaládban. Ami pedig a gyermeket illeti “E tekintetben az a nézet az irányadó, hogy a gyerek olyan, mint az üvegpohár. Törékeny. De éppen ezért kell belõle sok. Hogyha egy-kettõ eltörik is, azt észre se lehessen venni.”^*

Mára a helyzet teljesen megváltozott. A gyermek érzelmi értéke rendkívül nagy, és meggyõzõdésem, hogy a családokban ma is a gyermek a legnagyobb érték. Ennek ellenére a szülés szükséges rossz maradt, amit el kellett viselni ahhoz, hogy az embernek gyermeke lehessen. Viszonylag új jelenség, hogy a nõk határozottan pozitív élményként akarják megélni a szülésüket. Sok nõ élete legszebb, legfelemelõbb élményeként írja le a szülését és még több nõ vágyik arra, hogy az õ szülése is hasonló legyen.

Bármennyire is fontosak az objektív körülmények, a szülés élményét jórészt mi magunk alakítjuk. Tõlünk függ, hogy a rendelkezésre álló forrásokból mit építünk be elvárásainkba, hogy aztán elvárásaink jelentõs része valósággá váljon. Ott vannak a családi és ismerõsök körébõl származó rémtörténetek az elviselhetetlen fájdalomról vagy a durva, megalázó kórházi körülményekrõl; a könyvek, kiadványok, szülésre felkészítõ tanfolyamok; a médiákban megjelenõ szülési beszámolók, közöttük olyanok is, amelyekben a szülés gyönyörû és felemelõ élmény. Ma nõk gyakran számolnak be arról, hogy még fizikailag nehéz szülés esetén is a gyermek megszületése után egész lényüket valami csodálatos, eufórikus érzés járja át. Korábban gyakoriak voltak azok a beszámolók, hogy az anya a szülõágyon megfogadta, “soha többet” vagy közismert és sûrûn citált mondás volt, hogy a nõk nem szülnének többet, ha nem felejtenék el a szülésüket. Ezzel nem a szülésekrõl szóló szubjektív beszámolók hitelességét akarom kétségbe vonni, csak azt gondolom, a szubjektív élmény erõsen függ attól, ahogy a beszélgetésekben, közvéleményben, médiákban a szülés megjelenik.

Általában is, de fõleg a pozitív élményként megélt szülésekrõl szóló beszámolókban nagyon jellemzõ a szülés, mint teljesítmény hangsúlyozása.^** Ez persze önmagában nem új jelenség. Az anyaságra való képesség, az anyasággal kapcsolatos események milyensége mindig jelentõsen befolyásolta a nõk megítélését, “értékét” a társadalomban. A meddõ nõk megvetése szinte általános volt és ebbõl a megvetésbõl, lesajnálásból (nem szép szó, de elég pontos) bizony napjainkra is maradt. A rossz szoptatási “teljesítmény” vagy akár a császármetszés sok nõ önértékelését rontja. De egyfajta teljesítmény a szülési fájdalom fegyelmezett elviselése is. A nõk többsége büszkén cipeli a pocakját vagy tologatja a csecsemõjét és korábban is sokan érezték úgy, hogy egy gyermek világrahozatalával végrehajtottak “valamit”. A teljesítmény maga az anyaság, az anyává válás, de ez inkább történés, mint cselekvés volt a nõ számára. Még az is, hogy egy anya mennyi ideig szoptatta a gyermekét, inkább személyes adottságnak számított, amit az anya saját akaratával kevéssé tud befolyásolni. A szülésnek, mint teljesítménynek a hangsúlyozásában úgy érzem az az új, hogy ennek a teljesítménynek a létrehozásában a nõ nagyon is aktívan vesz részt, a szülés a nõ teljesítménye.

Megváltozott a szóhasználat: a szülést nem levezetni kell, hanem kísérni. A “képes vagyok én megszülni”, a fájdalomnak nemcsak elviselése, hanem néha szinte az önsanyargató szentekre emlékeztetõ módon való igénylése jellemzi ezeket a beszámolókat.

Túlzottan is teljesítményelvû, individualista világunkkal összhangban vannak ezek a nagyon magabiztos, sõt le merem írni, idõnként narcisztikus vallomások. A szülõ nõ teremtõ istennõ, nem pedig az élet törvényeinek alávetett és azokat beteljesítõ ember. Ahogy ezt egy édesapa látta: “Olyan volt, mint egy megdicsõült, nemes, archaikus istennõ, aki földöntúli energiát sugároz testébõl”. Ezért a Penny Amstrong és Sheryl Feldman által leírt és úgy érzem példaként állított amish szüléseket egészen másnak érzem, mint amit mi háborítatlan, “alternatív” szülésen értünk, még akkor is, ha mindkettõ lehetõleg orvosi beavatkozás nélkül zajlik. A meglehetõsen tradicionális amish társadalomban természetes, az “élet rendje” az, hogy a nõk (sok) gyereket szülnek, és talán fel sem vetõdik, hogy a szülésben egyéni teljesítményt lássanak. A “nekem kell megszülni gyermekemet” irányzatnak szélsõséges képviselõje az a nõ, aki a rádió londoni tudósítója szerint az esetében fennálló súlyos kockázatok ellenére is ragaszkodott ahhoz, hogy gyermekét teljesen egyedül, külsõ segítség nélkül hozza világra, mondván, hogy számára akár a saját, akár a gyermeke halála a szülés természetes kockázata, amelyet vállal. Mindez ellentétes azzal, ami az anyaság hagyományos felfogásából következne, vagyis az anyai önfeladással, az anya érdekeinek, személyének, érzéseinek a gyermek érdekeinek való alárendelésével. Furcsa mód a teljesítményelvûség közös azokban a nõkben, akik saját erejükbõl, minimális segítséggel akarják világra hozni gyermeküket és azokban, akik magabiztosak, sikeresek, és a kiszámíthatóság és kockázatok elkerülésének érdekében a legmagasabb szintû orvosi segítséget akarják igénybe venni. Nagyon ritkán találkozni az élettel szembeni alázattal, amikor a szülés szépségét az új élet csodája adja, akkor is, ha a nõ érzi és elismeri saját gyöngeségét. (Erre volt számomra nagyon szép példa egy hétgyermekes anya levele. Népszava,1998.04.11)

Ha a “szülés feladat”, akkor a szülésre fel lehet és illik is jól felkészülni. (Egyesek szerint valamilyen formában kötelezõvé kéne tenni a szülésre felkészítést.) Ma a nõk jelentõs része tudatosan készül a szülésre, könyveket olvas, tanfolyamokon, tréningeken vesz részt és ez valószínûleg fokozottan igaz azokra, akik nem “átesni” akarnak a szülésen, hanem életük egy nagyszerû élményét várják tõle. A szülés egészséges kisbaba világra jöttekor is lehet kudarc, ha nem úgy zajlik, ahogy az anya elképzelte.

A szülési élmény lényege sok nõ számára (és ez ellentmond a “szülés feladat” felfogásnak), hogy a szülõ nõ ráhagyatkozik arra az õsi, elemi erõre, amely a szülõ nõ testét elárasztja (ha hagyják). A külvilág eltávolodik, a szülés csodája elsõsorban a nõi test csodája. Ennek átéléséhez legjobban az illene, ha az anya a világ szeme elõl elbújva, csak a testére figyelve hozná világra a gyermekét. Ilyen is van vagy lehet és az ellenkezõje is, amikor a szülés családi-baráti eseménnyé válik, a megfelelõ ceremoniális elemekkel kiegészülve. Hallottam egy szülési beszámolót, amelyben összegyûltek a barátok, (az anya megérezte a szülés napját), finom vacsoráz fõztek, az anya megfürdött, sminkelt, felkészült, hogy az újszülöttje szépnek lássa és a nap csúcspontján megszületett a gyerek. Vannak olyan ceremoniális elemek, amelyek egyre több szülési beszámolóban felbukkannak, például félhomály, pasztellszínek, az apa vágja el a köldökzsinórt stb. . Bár nem hiszem, hogy az elõbb említett vagy más külsõ kellékek szükségesek vagy akár fontosak lennének a méltó módon való szüléshez, de jelzik egyfajta szülési ceremónia igényét, ahogy a szüléshez kapcsolódó rítusok, szertartások élnek ott, ahol a szülés és a szülõ nõ szigorú felügyelet alá helyezése nem söpörte el õket. Lehetséges, hogy maga a szülés bizonyos esetekben átveszi a korábban nagy jelentõségû, de mára fontosságukat vesztett, a gyermek megszületését ünneplõ alkalmak (keresztelõ, paszita) szerepét.

Ma a szülések jelentõs részénél jelen van az apa. A leendõ apák közül is sokan vesznek részt felkészítõ tanfolyamokon, tréningeken. A szülés-születés világa, amelybõl a legtöbb helyen a férfiakat korábban kirekesztették, most számukra is elérhetõvé vált. Valószínû, hogy harcos feministák nem helyeslik ezt a jelenséget, hiszen a nõk a nagy közös asszonyi titkot szolgáltatják ki a férfinak. Tény, hogy egyes nõk sérelmezik, ha egy férfi arról beszél, hogy együtt szült a párjával vagy ha az apa utasításokat próbál adni a szülõ anyának. Az együtt szülõ párok többsége azonban nagyon pozitívan ítéli meg az apa jelenlétét a szüléskor. A szülés a nõi élet férfi számára titokzatos eseményébõl a nõ és férfi közös élményévé válik, amely szorosabbá és mélyebbé teheti a két ember kapcsolatát.

Ugyanakkor a szülés mintha megszûnt volna generációk közös élménye lenni. Amit a nagymamák a szülésrõl és gyermekgondozásról tudnak ma korszerûtlen tudásnak minõsül. A szülés nem hozza közelebb egymáshoz anyát és leányát, a nagymamákra jó esetben háztartási segítõként van szükség a szülés utáni idõben. (A hagyományaikhoz jobban ragaszkodó cigány közösségekben a férfiak nem vesznek részt a szülésen, viszont jelentõs szerep hárul az anyára, anyósra és idõsebb nõrokonra.) Hallottam esetrõl, amikor a nagymama csak hathetes kora után láthatta az unokáját, mert a szakember szerint ennél fiatalabb korban a baba számára káros lehet az “idegenek” látogatása. Pedig a gyermek születése az individuális és páros élményen túl annak végig gondolását is jelenthetné, hogy valamikor mi is megszülettünk, generációk sorában mi is csak egy láncszem vagyunk és akarva - akaratlan tarozunk egy közösséghez, amelyet családnak nevezhetünk.

Az anyaságunkat is sokféleképpen építhetjük föl. Ösztönösen vagy tudatosan, a környezet mintáit átvéve vagy a legújabb tudományos eredményeket felhasználva. Az etnográfusok mindenféle anyai viselkedésre tudnak példát felhozni, pedig az úgynevezett természeti népeknél általános a szoptatás és az anya-gyermek közti viszonylag szoros testi kapcsolat. A brazíliai mbaja nõk nem akarnak szülni, a népesség utánpótlását jórészt más törzsek gyermekeinek örökbefogadásából fedezik. A nyambikvara törzsben kevés a gyerek, de nagy szeretettel nevelik õket. A mundugumorok ridegen, öröm nélkül, bosszúsággal gondozzák gyermekeiket, de még a nevelõanyák is elérik, hogy gyermeküket hosszú idõn keresztül szoptathassák. A palóc nagycsaládban az anyák egymás gyermekeit is megszoptatták, de a saját gyermeküknek se örültek túlságosan. Bizonyos társadalmi rétegekben természetes volt, hogy az anya nem szoptat, miközben nagy gondot fordítottak a gyermek nevelésére. A csecsemõgyilkosság egyik módja lehetett, hogy az anya “véletlenül” agyonnyomta éjszaka a gyermekét, akivel születésétõl kezdve együtt aludt. És a példák vég nélkül folytathatók.

Azt szokták mondani, hogy egy gyermek világra jöttekor nemcsak gyermek, hanem család is születik. Biztosan nagyon szép élmény lehet (lehet nagyon szép élmény), ha az élet elsõ óráit az anya, apa és az újszülött együtt töltik. A szépséges és kellemes együttlétek bizonyára beépülnek valamilyen módon az anya-gyermek (szülõ-gyermek) kapcsolatba. Lehetséges, hogy a pszichológusok, esetleg etológusok érdekes kísérletekkel támaszthatják alá, milyen nagy a jelentõsége az elsõ néhány órának vagy napnak az újszülött, illetve a késõbbi anya-gyermek kapcsolat szempontjából. (Pszichológiában járatlan és az új eredményeket legfeljebb újságcikkekbõl vagy ismeretterjesztõ kiadványokból ismerõ ember számára idõnként úgy tûnik, mintha a kísérletek - egyébként rokonszenves - ideológiát lennének hivatva alátámasztani. Például Ádám Borbála említi (Népszava, 98.06.13), “Vannak olyan megfigyelések, hogy epidurális érzéstelenítést követõen az anyák kevesebb idõt töltenek el a csecsemõikkel.” Magyarországon valószínû, hogy mint társadalmi csoport meglehetõsen különbözik azoknak a nõknek a csoportja, akik számára elérhetõ az epidurális érzéstelenítés és azoké, akik számára gyakorlatilag nem. És ha minden nõ számára egyformán adott ez a lehetõség, nincs-e jelentõs különbség már a szülés elõtt az epidurálást választók és az azt elutasítók között a szüléshez, anyasághoz való viszony tekintetében?) A szülésre való felkészítés, a szülési-születési élmények feldolgozása, a magzattal való kapcsolat, a korai kötõdés fontos témák ma a pszichológiai kutatásokban. Ezeknek a kutatásoknak és elméleteknek a laikus által leszûrhetõ közös üzenete, hogy a magzati és perinatális lét milyensége döntõ fontosságú. A szülésre és ami szerintem fontosabb, a gyermekre nem mi magunk készülünk föl a hagyományok, a családban látott példák, az anyánktól átvett tudás felhasználásával, hanem szakemberek készítenek föl. A szülés medikalizált módjának megváltoztatására irányuló mozgalmak egyik célja éppen a szülõ nõ “szakembek” uralma alóli felszabadítása. Nem lenne jó, ha most másfajta szakemberek irányítanák a szüléssel és az anyasággal kapcsolatos érzéseinket, élményeinket. (A szakemberekre természetesen szükség van. Valószínû, hogy sok család életét tette tönkre, hogy nem ismerték föl vagy nem kezelték például a szülés utáni depressziót.) Jó néhány levél és szakértõi vélemény is arról tanúskodik, hogy egyes anyák túlzottan mechanikusan magyarázzák a szülés körülményeibõl és az azt követõ órák-napok történéseibõl a gyermekükhöz való jó vagy kevésbé jó kapcsolatukat.

Ma nemcsak a “szülés feladat”, hanem egész anyaságunk az. Meg kell tanulni a magzattal való kapcsolattartást; meg kell nyerni a “szülési csatát”; jól ki kell használni a születést követõ órát, ha biztosítani akarjuk a korai kötõdés kialakulását; aztán “szoptatni minden nõ tud” legalább 10-12 hónapig és így tovább. A bûntudatot, hogy hibánk, tudatlanságunk, mulasztásunk vagy éppen fizikai gyengeségünk a gyermek személyiségfejlõdését vagy az anya-gyermek kapcsolatot károsan befolyásolhatja, szintén a szakemberek enyhíthetik.

Anyának lenni sokkal bonyolultabb (és csodálatosabb) annál, hogy csupán néhány kapcsoló (születés után mellre tették - nem tették mellre a babát) helyes vagy helytelen beállításától függne. Egyszer részt vettem az örökbefogadó családokat tömörítõ Mózeskosár Egyesület találkozóján. Az egyik örökbefogadó édesanya az érzéseivel és könnyeivel küszködve arról beszélt, hogy nem akarta, hogy a kislánya édesanyának szólítsa, mert úgy érezte, õ nem méltó erre. Egy másik anya elmesélte, hogy egy pedagógus dicsérte meg azzal, hogy õ nagyon jó anya, majdnem olyan, mint egy igazi. Tudom, hogy azok a szakemberek, akik a magzati és az újszülöttkori élet történéseit alapvetõ fontosságúnak tartják, nem bántani akarják azokat, akiknél ebben az idõszakban az anya-gyermek érzelmi és fizikai kapcsolat nem volt teljes. (A gyermeket adoptálták, az anya császármetszéssel szült, nem szoptatott stb. .) A korai anya-gyermek kapcsolatra vonatkozó tudományosan is alátámasztott elvek jó irányba befolyásolhatják a kórházi és gyermekgondozási gyakorlatot, csodálatos élménnyel gazdagíthatják anya, apa és gyermekük viszonyát, de nagyon szerencsétlen lenne, ha ezekbõl az elvekbõl az anyák egy részének másodosztályú anyává minõsítése következne.

Makacsul vallom, hogy a szülés élménye elsõsorban tõlünk függ, a külsõ körülmények fontosak, de másodlagosak. Szakemberek beszélnek arról, hogy a szülészeti osztályok között verseny folyik a szülõ nõkért és ahol nem biztosítják a megfelelõ körülményeket, oda a nõk nem mennek szülni. Arról általában szemérmesen hallgatnak, hogy a szülészeti osztály forgalmának növelésében nemcsak a kórház, hanem a szülészek is érdekeltek anyagilag. Anyák pontokba szedve fogalmazzák meg a szülés körülményeivel és a kórházi ellátással szemben támasztott igényeiket. Bár könnyebb megfogalmazni a szülés külsõségeire vonatkozó elvárásokat, mint azt, hogy önmagunkat, belülrõl hogyan készítsük fel a szülésre, mégis úgy érzem, hogy a szülésrõl, a szülészet új útjairól folytatott diskurzusban mintha túl nagy hangsúlyt kapnának a külsõségek. Gyakori az nézet, hogy a szülészet szolgáltatás, amelyet a “megrendelõ” igényeihez kell igazítani. A megfogalmazás fontos és árulkodó: “A piacot a kereslet határozza meg...”, “A méltó szülésnél a nõk a megrendelõk, akik ismerik jogaikat, lehetõségeiket, és fel tudnak lépni a saját igényeik mellett.” Vajon azok a nõk, akik nagyon pontosan megtervezik szülésük körülményeit - mennyi idõt töltenek a kórházban, ki vágja el a köldökzsinórt, milyen legyen a drapéria, milyen zene szóljon - hogyan fogadják, ha sérült, beteg gyermekük születik?

Az ember maga teremti meg a szépséget, és jórészt tõle függ, hogy mit érez csodálatosnak és mit borzalmasnak. Az orvostudomány fejlõdése és általában az élet és higiénés körülmények javulása lehetõvé tették, hogy ne kelljen félelemmel tekinteni a szülés elé. Talán sikerül az embernek, ha harcok árán is, a büntetésként kapott fájdalmas szülést gyönyörûséges élménnyé változtatnia. De ha ez nem is sikerül, a méltósággal való szüléshez joga van az anyáknak. Ami számomra azt jelenti, hogy a nõ nem fokozódik le orvosi beavatkozások tárgyává, hogy önrendelkezési jogát és személyiségét tiszteletben tartják és lehetõség szerint az általa igényelt segítséget kapja meg. Legfõképpen olyan környezet és olyan emberek veszik körül, akik tisztelik õt és tisztelik a születendõ életet.

Losonczi Ágnes, 1986, A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben, Magvetõ, Budapest

Penny Amstrong - Sheryl Feldman, 1995, A születés mûvészete, Alternatal, Budapest

F. Várkonyi Zsuzsa, Normális szülés, Valóság, 1990/3

Hanák Katalin (szerk.), 1988, Terhesség - szülés - születés I., MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest

Hanák Katalin (szerk.), 1991, Terhesség - szülés - születés II., MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest

Neményi Mária,1998, Cigány anyák az egészségügyben

Morvay Judit, 1981, Asszonyok a nagycsaládban, Akadémia, Budapest

Csordásné Varga Edit - Kovács József, 1997, Bábaregény, Polar Stúdió, Salgótarján

Kemse. Egy elsüllyedt falu a Dunántúlon, 1936

Philippe Aries, 1987, Gyermek, család, halál, Gondolat, Budapest

Margaret Mead, Férfi és nõ, Gondolat, 1970

Claude Lévi-Strauss, Szomorú trópusok, Európa Könyvkiadó, 1973

Incze Gabriella szociológus, 1999

.