Sok ember számára a fenti kérdésre a válasz egyértelmû (igen), esetleg maga a kérdésfeltevés is bántó, a humán reprodukcióval kapcsolatos vitáknak mégis lényeges pontja, hogy betegségnek tekinthetõ-e a meddõség. Bizonyos szempontból feltétlenül, különösen ha pontosan meghatározható okok állnak a meddõség hátterében, másrészt egy gyermek születését nehéz gyógyulásként, illetve sok esetben az új reprodukciós eljárásokat gyógyításként értelmezni. Az érintettek sem feltétlenül (vagy fõleg) betegségként élik meg a meddõséget a történeti (irodalmi) és hétköznapi tapasztalatok szerint.

Ebben a dolgozatban összegezni próbálom a saját gondolataimat és tapasztalataimat a kérdésrõl. Felhasználom azt a 16 interjút, amelyeket a meddõség problémájával szembesülõ párok nõtagjával készítettem, valamint a hétköznapi és fõleg orvosi várókban, egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatokat. Mondandómat, bár nagyon érdekes lenne, az érintettek engedélyének hiányában idézetekkel csak nagyon kevéssé tudom alátámasztani.

Az, hogy a meddõség betegség-e, talán nem is olyan régi kérdés. Bár próbálták kezelni, és bizonyára sokszor eredményesen is, a legutóbbi idõkig nem ismerhették az okát. Azokban a társadalmakban, ahol és amikor a betegségek okát nem nagyon lehetett felismerni, eléggé természetes volt, hogy a betegséget természetfölötti erõk okozta csapásnak vagy büntetésnek fogják föl. Azt hiszem, ez fokozottan igaz volt és leginkább igaz maradt a meddõségre, azaz a meddõség erkölcsileg nem neutrális dolog. Még ha mai tudásunkkal betegségnek tekintenénk is, a meddõségnek olyan jelentése van, amely sokkal több, mint egy egészségügyi probléma. (Ez persze sok más betegségre is igaz.)

A mítoszokban, hiedelmekben nem különül el élesen egymástól az emberi, azaz nõi termékenység és a természet termékenysége. Ugyanahhoz az istenhez lehetett fordulni bõ termésért és gyermekáldásért. A kettõ közötti kapcsolat néha direkt módon is kifejezésre jutott, maga az anyaföld szóösszetétel is ezt jelzi. Bizonyos népek szentül hiszik, hogy a meddõ nõ bajt hoz a termésre, másutt azt tartják, hogy gazdagabb lesz az aratás, ha állapotos nõ végzi, emiatt a nõk dolga sok helyen a vetés, ültetés. Egyes helyeken a virágzó gyümölcsfákat ugyanúgy ápolták, becézték, mint a terhes nõket. Másik oldalról a gyermek az anyaméh gyümölcse. Végig víve a hasonlatot, a meddõ nõ olyan, mint a terméketlen föld.

Maga a meddõ szó is eredménytelent, fölöslegest, haszontalant jelent a köznyelvben, ha munkáról, erõfeszítésrõl van szó. Az érintettek maguk is használták ilyen értelemben (üres, értelmetlen) ezt a kifejezést:

Semmi nem érintette olyan mélyen és fájdalmasan a nemi identitást, mint a meddõség. Gyermeket nem szülni azt jelentette (jelenti?), hogy a nõ a legfontosabbnak tartott nõi szerepnek nem tud megfelelni. És azt is maga után vonta, hogy a meddõség évezredek óta egy életre keserûség forrása lehetett az érintettek számára, másrészt a társadalom általában enyhébb vagy súlyosabb formában megbélyegezte a meddõ nõket.

Korunknak van néhány jellemzõje, amely nyilvánvalóan befolyásolja azt, hogy betegségként kezeljük-e a meddõséget. Az egyik az élet minden területét érintõ medikalizálódás. Egyrészt az egészség kiemelten fontos értékké vált, amelynek megõrzése deklaráltan az orvostudomány egyik fõ feladata lett, továbbá komoly üzletté vált az egészségvédelem, egész iparágak élnek meg ebbõl a tevékenységbõl.

Nem próbálom meg pontosan definiálni a betegség fogalmát, de az talán elfogadható, hogy nagyon elmosódik a határ betegség és egészség, betegség és nem-betegség között. Az egészségügy hatáskörébe kerültek olyan feladatok, amelyek korábban nem tartoztak oda, például vélt vagy valós esztétikai hibák kijavítása. A medikalizációra az egyik legjobb példa talán éppen a humán reprodukció, a terhesgondozás és a szülés. Ami korábban csak egy jelenség volt, betegséggé válik, ha megismerjük az okát, mint sokszor a meddõség esetében is.

Korunk másik jellemzõje, amely összességében úgy gondolom pozitívan befolyásolta a nõk és a családok helyzetét, a hatékony családtervezés elterjedése. Magyarországon ez a kérdés elég nagy nyilvánosságot kapott, és a családtervezési propaganda minden pozitívuma mellett azt sugallta, hogy a fogamzás akkor következik be, amikor akarjuk. Ezzel a fogamzás elveszítette spontán, titokzatos csodaszerûségét, és ha a kívánt terhesség nem következik be, az valami kórosra utal. Az általam feldolgozott esetek között volt olyan, aki 19 évesen 3 hónap sikertelen "próbálkozás" után orvoshoz ment, de azok közül, akik kapcsolatuk egy bizonyos pontjától kezdve céltudatosan akarták a gyereket, senki nem várta meg a javasolt legalább egy évet az orvoshoz fordulással.

Igaz ugyan, hogy a meddõségi esetek többségében meghatározhatók azok az okok, amelyek miatt a fogamzás orvosi segítség nélkül nem vagy csak nehezen jön létre. Gyakran elõfordul, hogy az orvosok fogamzást gátló tényezõt találnak ugyan, fogamzást kizárót azonban nem. Másrészt a fogamzás egy valószínûségi esemény, amely a legoptimálisabb esetben sem feltétlenül következik be, fõleg nem biztos, hogy élve született gyermek származik belõle, viszont ismertek olyan esetek, hogy megtörténik a fogamzás, holott orvosilag majdnem kizártnak tekinthetõ. Gyakran akkor következik be a terhesség, amikor az érintett pár végleg lemond a gyermekrõl és abbahagyja az orvosi kezeléseket. A laikusban felmerül a kérdés, hogy mindig a látszólag sikeres orvosi kezelés eredménye-e a bekövetkezõ terhesség, figyelembe véve a kezeléssel együtt járó stresszt, illetve a meddõség okaként megjelölt tényezõk mennyiben felelõsek ténylegesen a gyermekáldás elmaradásáért.

Hagyományos értelemben beteg egy egyén lehet, a meddõség esetében egy emberpár tekintendõ betegnek. Sokszor külön-külön a férfinak is, nõnek is lehet vagy lehetne utóda, csak együtt nem. Ilyenkor megoldás lehet a pár szétválása, és valóban egyes kulturális vagy vallási hagyományok szinte kikényszerítik a válást gyermektelenség esetén. De még ha egyértelmûen megállapítható is, hogy melyik fél a "hibás" a gyermekáldás elmaradásában, nem biztos, hogy az orvosi kezelés az õ gyógyítására irányul. A lombikbébi módszert, amely eredetileg petevezeték elzáródásban szenvedõ nõk számára tette lehetõvé a terhességet, ma igen nagy százalékban a férfi meddõség "kezelésére" használják. A beteg tehát lehet a férfi, az eljárás minden kellemetlenségét és kockázatát a nõnek kell elviselnie. Míg a gyógyszeres kezelések vagy mûtéti eljárások valóban bizonyos szervek mûködésének helyreállítását vagy javítását célozzák, így gyógyító jellegükhöz kétség sem fér, a mesterséges megtermékenyítés inkább tekinthetõ gyógyászati segédeszköznek, mint gyógyító eljárásnak. A gyermekvállalás egyre késõbbi életkorra kitolódásával még inkább kérdéses, hogy a viszonylag idõs meddõ nõ vagy pár beteg-e, vagy a termékenységnek az életkorral természetes módon való csökkenésérõl van-e szó.

Gyakran a meddõséget állapotként határozzák meg. Azonban állapoton olyan fogyatékosságot, egészségügyi problémát szokás érteni, amely legfeljebb stabilizálható, de meg nem szüntethetõ. Régebben, ha valakinek házasságkötés után néhány éven belül nem született gyermeke, el kellett fogadnia a meddõség tényét. Lehetett ez nagyon fájdalmas, esetleg egy életre szóló szomorúság, de tenni ellene nem sokat lehetett. Az orvostudomány mai lehetõségei sem korlátlanok természetesen, de az orvosoknak ritkán kell azt mondaniuk egy meddõ párnak, hogy nyugodjanak bele, nekik nem lehet gyerekük. Ilyen értelemben a meddõség nem állapot. Viszont az emberi élet minden területét érinti, hogy a gyermekért való küzdelem évei a tartós átmenetiség idõszakává válhatnak egy ember vagy egy pár számára. Az életnek van egy ritmusa, amit az ember részben maga alakít, részben a társadalmi környezet normái befolyásolnak és természetesen fontos szerepe van a biológiai kornak is. Az életet lehet úgy tervezni, hogy valaki elõbb akarja szakmai karrierjét megalapozni és azután szeretne gyermeket szülni vagy fordítva. Egy nõ érezheti úgy, hogy életében abszolút elsõbbséget élvez a család a munkával szemben, vagy fordítva. A meddõ házaspárok éveket tölthetnek azzal, hogy hónapról hónapra várják, hátha most bekövetkezik a terhesség. Amikor elõször orvoshoz fordulnak, nem tudhatják, hogy hónapok, évek, esetleg évtizedek telnek-e el, mire a gyermekáldás bekövetkezik. (Ez ma már így általánosan valószínûleg nem igaz, de ma is hallani esetekrõl, hogy 10-15 év után születik meg a várva várt gyermek. Külön kutatást érdemelne, hogy viszonylag egyenesek-e vagy inkább kanyargósak a beteg utak, amit a párnak a probléma észlelésétõl a gyermek megszületéséig meg kell tennie. Az interjúk készítésének idõszakában már javában mûködtek a meddõségi centrumok, mégis úgy tûnt, hogy könnyû teljesen eredménytelenül és fölöslegesen éveket idõzni az egészségügy egy-egy pontján.)

Tapasztalatom szerint az érintettek többsége a meddõség betegség voltát hangsúlyozzák annak igazolására, hogy a társadalombiztosításnak kell finanszíroznia a meddõségi kezeléseket, beleértve a mesterséges megtermékenyítést is. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a legutóbbi idõkig legalábbis a hivatalos retorika szerint minden betegnek joga van a gyógyulásra, mégpedig az ingyenes egészségügyi ellátás keretében.

A korábbi helyzet sem felelt meg annak az elvárásnak, hogy betegség és betegség között nem lehet különbséget tenni. Alapulhat a lehetõ legszélesebb konszenzuson vagy önkényes döntésen, mindenképpen korlátozni szükséges, hogy mely betegségek esetén és milyen ellátásokat tud finanszírozni a társadalom szolidaritási alapon, legyen szó kötelezõ biztosításról vagy állami egészségügyrõl. Bármennyire érthetõ is, ha valaki sérelmesnek tartja, hogy miért kell biztosítást vagy adót fizetnie, ha éppen az õ betegségének gyógyítására nem terjed ki a közösségi finanszírozás, egyszerûen elképzelhetetlen a biztosítási alapú vagy állampolgári jogon járó általános és teljes egészségügyi ellátás.

Mára teljesen nyilvánvalóvá vált Magyarországon is, hogy a különbözõ betegségben szenvedõk érdekcsoportjai egymás ellen kénytelenek harcolni az anyagi, technikai stb. forrásokért. Eléggé valószínû, hogy ennek az érdekharcnak a megnyilvánulását kell látni például abban, hogy amint híradás jelent meg az IVF finanszírozás zavarairól, tudósítások jelentek meg arról, hogy pénz hiányában életmentõ mûtéteket kell elhalasztani. (1996 júliusi sajtótudósítások.) Sejthetõ, hogy a társadalom a meddõség és például a leukémia gyógyítása közül melyiknek adna prioritást.

Egy másik érv, amelyre gyakran hivatkoznak érintettek, laikusok és idõnként orvosok is, hogy az ország demográfiai helyzetén javítana, ha segítenék a meddõ párokat, hogy gyermekük szülessen.

Magyarországon a népesedési kérdés mindig nagyon hangsúlyos volt, mostanában mintha még inkább elõtérbe került volna. A nemzet fogyását idõnként a legnagyobb nemzeti katasztrófaként állítják be, máskor a nemzethalál vagy a betelepítések rémével ijesztgetik a lakosságot. Az IVF demográfiai hasznosságát persze bizonyára jól szembe lehet majd állítani a társadalombiztosítás deficitjének ugyancsak hatásos érvével.

Az egyik vitatható kérdés tehát, hogy mennyire kezelhetõ a hagyományos értelemben betegségként a meddõség, a másik, hogy milyen betegségtudattal élik meg az érintettek.

A betegségtudatot erõsíti, hogy ha a kívánt terhesség sokáig nem következik be, az emberek jó része természetesen orvoshoz fordul. Nehéz megbecsülni azoknak a számát, akik nem mennek orvoshoz, vagy nagyon hamar feladják az orvosi kezeléseket. Lehet ebben szégyen, tudatlanság, az orvosi, egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatok riasztó hatása vagy rájönnek, hogy gyermek nélkül is jól tudják magukat érezni.

Azok azonban, akik bekerülnek az egészségügy intézményrendszerébe, azok ténylegesen és hivatalosan is betegek lesznek, betegnek fogják szólítani õket, betegként fognak bánni velük, kiszolgáltatottnak fogják érezni magukat és szorongani fognak.

Más betegségek esetén az orvos maga is kockázatot vállal, ha sokáig eredménytelenül vagy kifejezetten rosszul kezeli a beteget, hiszen a beteg állapota súlyosbodhat, és ez az orvos számára is kellemetlen helyzetet teremthet. A gyermekáldás elmaradásáért senki nem vonható felelõsségre. Más betegségekkel ellentétben a korai orvoshoz fordulás nem biztos, hogy javítja a gyógyulás, azaz a terhesség valószínûségét. Ha valaki orvoshoz fordul, annál szinte biztos, hogy megállapítanak valamilyen betegséget vagy elváltozást, esetleg fölösleges orvosi beavatkozás veszélyének teszi ki magát, legalábbis a megismert esetek ezt sejtetik. Az orvosi kezeléssel együtt járó stressz, a teherbeesésre való nagyobb koncentrálás még inkább csökkentheti a fogamzás esélyét.

Az elsõ orvoshoz fordulástól a gyermek megszületéséig vagy a próbálkozással való felhagyásig hosszú idõ, 10-15-20 év is eltelhet (ma már ez az idõ valószínûleg rövidebb, de még mindig hosszú). Az egyéni történetek ugyan különbözõek, de az megállapítható, hogy ezalatt sokszor a kezelések rengeteg idõt, energiát, pénzt emésztenek föl, az egyén vagy a pár életének meghatározójává válhatnak. A meddõségi vizsgálatok egy része komoly kockázatot jelent és nagyon kellemetlen vagy fájdalmas lehet. Ez valószínûleg akkor is szorongást és félelmet kelt, ha valaki utólag így emlékszik:

Azt, hogy a meddõség részben valóban betegségélmény, jelzi, hogy a beszélgetések során a legtöbben a fõ hangsúlyt éppen az orvosi, kórházi kezelésekre helyezték. Igaz ugyan, hogy az esetleg több évtizedes történetben ezek a megfogható történések. Ami általában az egészségügyi intézményekben szerzett tapasztalatokat illeti, ezek megfelelnek az átlagos magyar polgár tapasztalatainak. Beszélgetõtársaim beszámoltak a vizsgálatokkal együtt járó fájdalomról és kellemetlenségekrõl. Szó esett az egészségügyben uralkodó viszonyokról, visszatérõ panasz volt a higiénia hiánya, a zsúfoltság, tömeg, szervezetlenség és rendetlenség. Azt hiszem, a körülményeknél is fontosabb a bánásmód, amit volt aki a koncentrációs táboréhoz hasonlított, volt, aki a laktanyáéhoz, és volt olyan is természetesen, csak sajnos sokkal ritkábban, amikor valaki az együttérzést, a segíteni akarást, az embert próbáló orvosi helytállást érezte. És persze említették a hálapénzt, a beteg jogok hiányát, a kiszolgáltatottságot.

A meddõséggel foglalkozó orvos idõnként a legintimebb kérdéseket kénytelen feltenni, vagyis mikor és hogyan szeretkezik a hozzá forduló pár (ha ez valóban mindig szükséges). Nemcsak a páciensrõl (ha az nõ), hanem a páciens partnerérõl is sokat tud. Volt aki úgy érezte, hogy ezzel a helyzettel az orvos visszaélt.

Még egy dolog utal betegségtudatra. Ha a kívánt terhesség elmarad, azt az érintettek mindenképpen szomatikus okra szeretnék visszavezetni. Jó néhány olyan eset volt, amikor nem derült ki egyértelmûen, mi volt a meddõség oka, de ezt inkább az orvostudomány korlátaira vezették vissza, mint ilyen ok hiányára. Senki nem említette, hogy felmerült volna a lelki segítségnyújtás lehetõsége vagy szükségessége, sõt a páciensek valószínûleg úgy éreznék, hogy az orvos nem veszi komolyan õket, ha pszichés eredetûnek vélné a meddõséget.

A meddõségben a gyermek hiánya a fájdalmas, de ez, és ez már történeti és hétköznapi tapasztalat is, minden másnál fájdalmasabban érinthet egy nõt.

A meddõség betegség mivoltának hangsúlyozása ellenére a tényleges fizikai gyógyulásnak tulajdonképpen nincs jelentõsége, a gyermek a cél és nem a gyógyulás. A meddõség megszûnik, ha a családba gyermek kerül, teljesen függetlenül a testi változástól:

Idõnként érezhetõ egyfajta sürgetés az orvos felé, hogy mindegy hogyan, de minél hamarabb következzen be a terhesség. Ez a sürgetés persze emberileg érthetõ, hiszen a legtöbbször hosszú évek kellenek ahhoz, hogy a terhesség bekövetkezzen és sokszor a biológiai idõvel is versenyt kell futni. Elõfordulhat, hogy az IVF (mesterséges megtermékenyítés) nem a végsõ eszköz a gyermekért folytatott harcban, hanem olyan módszer, amellyel viszonylag gyorsan eredmény érhetõ el. Idõnként orvos és páciens is úgy érzi, hogy az IVF-et megelõzõ inszemináció csak fölösleges idõhúzás. Sokszor nemcsak hogy nem cél a gyógyulás, hanem sokan komolyan kockáztatják is az egészségüket a gyermek reményében. Emlékezetes a mûtuba ügy, amely során egyetlen kísérlet sem volt sikeres, viszont több, a kísérletben részt vevõ nõnél súlyos szövõdmények léptek föl.

Nevezzük a meddõséget betegségnek, állapotnak, problémának, az érintettek és családjuk, környezetük is igyekszik diszkréten kezelni, esetleg titokban tartani. A meddõség bizonyos etikai-technikai kérdései természetesen nagy nyilvánosságot kapnak, de az esetek tanúsága szerint a meddõség gyakran a családon belül is tabu téma.

A betegség általában kötelezõ érdeklõdést vált ki, a beteg éppen betegsége révén az érdeklõdés középpontjába kerülhet és ezt a helyzetet sokszor élvezi és néha kifejezetten büszke a betegségére. A gyermektelenség okára illetve a meddõséggel kapcsolatos tényekre, kezelésekre rákérdezni tapintatlanság még viszonylag közeli ismerõsök között is. Ez részben helyes, hiszen az, hogy valakinek van-e gyereke a legszemélyesebb döntés lehet, de a titkolandó betegségek egyúttal stigmatizálnak is, mint például a májzsugorodás, elmebetegségek. Érdekes élményem volt egy szociológus hallgatókból álló csoportban. Arra a felvetésre, hogy a meddõség problémájához illetve az érintett emberekhez ugyanolyan módon lehetne eljutni mint például a vesebetegekhez, szivinfarktuson átesettekhez (akikrõl készült szociológiai vizsgálat), azaz egészségügyi intézményeken keresztül, az egyik hallgatónõ spontán reakciója az volt, hogy ez mégis csak más. Ezzel a csoport vezetõje nem értett egyet, mondván, hogy az infarktusnak is lehet a kiváltó oka az, hogy valaki például sokat iszik.

Ma már nagyon komoly egzisztenciális okai lehetnek, ha valaki a munkahelyén titkolja, hogy gyermeket szeretne és ehhez orvosi segítséget is igénybe vesz. Ha valaki bármilyen betegsége miatt sokszor kényszerül orvoshoz menni, a munkahelyén megbízhatatlan munkaerõnek fog számítani. Ilyen szempontból a meddõség rosszabb, mint a többi betegség. Más betegség esetén a gyógyulás növeli a munkaerõ értékét, így akár a munkáltató érdeke is lehet, meddõség esetén viszont a "gyógyulás" éppen elértékteleníti a nõt, mint munkaerõt. Ugyanakkor a beszámolókból kitûnik, hogy a legtöbben akkor sem kívánták igénybe venni a betegség esetén járó lehetõségeket (táppénz, betegszabadság), amikor ez még nem veszélyeztette volna a munkahely megtartását. Vagyis annak hangsúlyozása, hogy a meddõség betegség, egybeesik azzal, hogy olyan eljárások terjedtek el, elsõsorban a mesterséges megtermékenyítés, amelyeket a kevésbé tehetõs családok már nehezen tudnak maguk finanszírozni.

Sok betegséghez társul a szégyen vagy a fogyatékosság érzése. Ez fokozottan igaz volt a meddõségre és a mai beszámolókban is sokszor a bûntudat, szégyen, kisebbrendûségi érzés elemei bukkannak föl.

Még egy tipikus érzés van, amely gyakran felbukkan a beszélgetésekben: a mindent megtenni kényszere:

Ezek az érzések, különösen ha véget ért az orvosi kezelések idõszaka, bizonyára sokkal dominánsabbak, mint a betegségtudat.

Az, hogy valaki egy helyzetet betegségként él-e meg, amelyben számíthat a többiek segítségére vagy titkolandó szerencsétlenségként, elsõsorban a közösség normáitól, viselkedésétõl függ. Arra a kérdésre, hogy Magyarországon betegségnek tekintik-e a meddõséget az érintettek, a társadalom ("az emberek") illetve a hivatalos egészségügy-politika, nehéz válaszolni, mivel a kérdés így nem elég pontos, éppen mert a meddõségnek nagyon sokféle oka lehet, nagyon különbözõ módon érintheti a nõket és a családokat. Például az egyházi megnyilvánulások azt sejtetik, hogy az egyház mint ideológiai nagyhatalom és fontos véleményformáló erõ szerint a meddõség nem betegség. Ma, amikor egyre több egészségügyi szolgáltatásért kell fizetni, nem mindegy, hogy a társadalom milyen, az egészségügy kompetenciájába tartozó bajokat tekint betegségnek. Az ezekkel kapcsolatos kezelések, eljárások feltehetõen inkább támogatandóak a közvélemény szemében, mint a nem-betegségek.

A legtöbb ember azt hiszem sajnálja azokat, akikrõl tudja, hogy nem lehet gyerekük. Valószínûleg még a társadalombiztosítás finanszírozta orvosi segítséget is indokoltnak tartja. Bár a gyermektelenség okát a kívülálló nem tudja megítélni, a demográfusok szerint a szándékos gyermektelenség Magyarországon nem jellemzõ. Mégis a gyermektelenség gyakran irigylésre méltó állapotként jelenik meg és még a családtagok is sokszor az érintetteknek róják föl a gyermekáldás elmaradását.

Vannak olyan csoportok, nézetek, amelyek megpróbálják szembeállítani az egy gyermekes és gyermektelen embereket a több gyermekes családokkal. Sokszor úgy tûnik, hogy Magyarországon a gyermek legitimálja a szociális problémákat. Gyakran felbukkannak olyan "morbid ötletek" (Pongrátz Tiborné kifejezése), mint például a gyermektelenségi adó vagy más a gyermekteleneket diszkriminálni kívánó javaslatok. Ez a diszkrimináció akkor sem elfogadható, ha tudatos gyermektelenségrõl van szó, de mindenképpen nehéz összeegyeztetni azzal, hogy a meddõség betegség lenne, hozzátéve ehhez, hogy gyakran szó esik arról, hogy a családok milyen nagy százalékát érinti a meddõség.

Úgy érzem, a meddõség lényege a gyermek utáni vágy kielégítetlensége vagy a gyermek nemzésére illetve kihordására, megszülésére való képtelenség érzése, legyen gyermek utáni vágy belsõ szükséglet vagy külsõ kényszer eredménye. Emögött lehet, de nincs mindig betegség vagy kóros testi elváltozás, a gyermek utáni vágy egyformán kínzó lehet. Azt hiszem, hogy a meddõséget nem betegségként élik meg a nõk. Ennek az érzésnek nagyon sok összetevõje lehet, anyaság élményének keresése, az úgynevezett teljes élet igénye, külsõ normáknak való megfelelés stb. Egy egyedülálló nõ számára ugyanolyan szörnyû lehet gyermektelennek lenni, mint egy házasságban élõnek, még ha az õ számára az is a norma, hogy ne legyen gyermeke.

Vitatható, hogy a beteg jogán járhatnak-e, járjanak-e a meddõségi kezelések, különösen az asszisztált reprodukció eljárásai. Az nyilvánvaló, hogy vannak betegségek, amelyeknek meddõség a következménye és ezeket az eseteket betegségnek kell tekinteni. Abban nagyjából konszenzus van abban, hogy a betegeken segíteni kell, még ha nagyon korlátozottak is a segítségadás lehetõségei.

A gyógyuláshoz való jog mellett elvileg a gyermekhez való jog elismerése is alapja lehet a gyermek után vágyók (és nemcsak az orvosi értelemben meddõkre gondolok) intézményesített segítésére, hogy gyermekük legyen. A mai gyakorlat is tulajdonképpen elismeri valamilyen módon a házaspárok (élettársak) utódhoz való jogát, pontosabban a gyermek iránti igény kielégítésének fontosságát. Hiszen ha szigorúan betegségnek tekintenénk a meddõséget, a mesterséges megtermékenyítésbõl ki kellene zárni sok olyan párt is, akik ma Magyarországon ilyen módon jutnak gyermekhez (idegen sperma felhasználása, nincsenek a terhességet kizáró okok, ismeretlen eredetû meddõség stb.) Ugyancsak egy emberpár közös utód iránti igényének elismerését jelzik azok a külföldi esetek, amelyekben a halott vagy súlyos beteg férj elõre eltett spermájával termékenyítik meg a feleséget. Ha viszont az IVF engedélyezésénél emberi jogi szempontok válnának hangsúlyossá, lehetõvé kéne tenni ezeket az eljárásokat egyedülálló nõk és leszbikus párok számára (elérhetõségrõl és nem ingyenességrõl van szó). Természetesen nehéz egyformán kezelni a gyermekhez való jogot egy egyedülálló és egy házaspár esetében. A keresztény kulturális hagyomány szerint a gyermekben két ember egymás iránti szeretete ölt testet, egyedülállóknál errõl nem lehet szó.

És még valami. Az asszisztált reprodukciós eljárásokat igénybe vevõ párokat gyakran vádolják azzal, hogy árucikké fokozzál le a gyermeket és önzõ módon elvonják a forrásokat sokkal fontosabb céloktól. Valóban: a biztonságos fogamzásgátlás és a lényegében szabad abortusz lehetõvé tették, hogy az éppen aktuális gyerek ne szülessen meg, az asszisztált reprodukció eljárásai pedig, hogy aki akar, annak legyen gyereke. Mindez erõsíti azt a szemléletet, hogy a gyermek besorolható az élet megszerezhetõ és megszerzendõ javai közé: ház, autó, diploma, üzleti siker. De nagyon igazságtalan lenne azt feltételezni, hogy ez a mentalitás inkább jellemzõ a meddõ párokra, mint a társadalom egészére.

Incze Gabriella szociológus, 1996