Szoptatás ... hitek és valóság
A L’allaitement maternel … . Entre croyances et réalités  
tanulmány ismertetése

           
A tanulmány kiinduló pontja egy látszólag triviális kérdés : Hogyan lehet egy ilyen egyszerû és természetes dolog, mint a szoptatás, kérdéses a társadalom, a társadalom egészségéért felelõs szereplõk számára. Kérdéses annyira, hogy szükség van mind  az anyák figyelmét felkeltõ akciókra, mind a szakemberek képzésére.
A valóság és annak bennünk élõ reprezentációja nem esik egybe. Ha a távolság a valóság  és a hit között,  amelyet a személyes vagy tudományos tapasztalat köré építünk  túl nagy, ez torzulásokhoz, értelmetlen cselekedetekhez és vitákhoz vezethet.
E szabály alól a szoptatás ösztönzése sem kivétel. A szoptatást ösztönözni kívánó vitákban rendszeresen felbukkannak olyan állítások, amelyek nagyon természetesnek látszanak, és a szoptatásról alkotott hagyományos elképzelések közé tartoznak. Mennyi a valóság és mennyi a hit / hiedelem ezekben az állításokban? Elõsegítik-e a cél elérését, és mindenek elõtt : melyek ezek?  

" A szoptatás lehetõvé teszi a jó anya-gyermek kapcsolat kialakulását"

Egy asszony, aki anyává válik, heves testi és pszichikai változásokon megy keresztül, a terhesség alatt, de a szülés során és a szülést követõ hónapok alatt is.  
Ebben minden asszony a saját útját követi, és ez függ a saját életétõl, a gyermek apjától.  
Ezen az úton a szoptatás egy esemény a többi között. Mindenkinek a saját története szerint különleges jelentése van: egyes koraszülõ anyák számára az elégtétel lehetõsége, érzelmekben gazdag testkontaktus másoknak, a táplálás legegyszerûbb módja, egy másik anyának majdnem reflex, a végsõ kísérlet, hogy testi leválás idejét eltolja az anya. Ahány anya-gyermek, ahány család, annyi különbözõ jelentés kapcsolódhat a szoptatáshoz.  
A szoptatás nem garantálja, hogy az anya vagy apa jobban megérti a gyermek testi-lelki szükségleteit, mintha üvegbõl táplálnák. Nem egyedül a szoptatástól függ az anya-gyerek kapcsolat, még ha figyelembe vesszük is az egyedülálló testi és pszichikai mechanizmusokat.  
A szoptatás idõnként segít az érzelmi nehézségek (szeparáció, koraszülés) okozta sérülések gyógyításában, támogatja az anyaságukban bizonytalan anyákat.  
Az anyai funkció az idealizációra alkalmas terület. Mindannyiunkat érint, legyünk anyák, gyermekek, házastársak vagy apák. Olyan archaikus érzéseket ébreszt bennünk, amelyeket a legtöbbször a mindennapi tudat elrejt elõlünk. Ezen a területen szabadon keletkezhetnek  egyéni és kollektív hitek és mítoszok. 
Jó néhány anya, aki a szoptatást választja, ebben a nagyobb kompetencia érzését találja meg. Egy anyának, aki elég jó anyának tartja magát, hogy Winnicot kifejezését használjuk, nagyobb esélye van, hogy megfelelõen viselkedjen a babájával szemben. Mindennek, ami körülveszi az anyát, ezt a kompetencia érzést kellene erõsíteni és ápolni. De ugyanez  nyugtalanítóbb eredményre is vezethet : "a jó anyák szoptatnak", tehát ahhoz, hogy jó anya legyek, muszáj, kell, kötelezõ szoptatni.  A jelentésmezõ változása nyilvánvaló. Ezt az üzenetet közvetítheti akár a nyelv, akár az attitûdök. Ez fogalmazódik meg implicit módon a "szoptatás lehetõvé teszi a jó anya-gyermek kapcsolatot" állításban.

Az elég jó anya lehetõvé teszi gyermekének, hogy megszerezze a majdani autonómiájához szükséges testi-lelki  készségeket,  és az utakat lehetetlen elõre kijelölni. A jó anya nagyon elmosódott fogalom, az ember nem tudja, hol ér véget, annyira teljesnek és határtalannak tûnik.  
A fiatal anya idealizált. Az állapotában elõször : derûs, mosolygós, boldog, eltelve attól, hogy betöltötte biológiai küldetését. Aztán funkciójában : figyelmes, abszolút beleérzéssel az újszülött felé, azonnal kielégíti minden szükségletét, kész lemondani nõi vágyairól, egészen odáig, hogy képes megfeledkezni önmagáról, õ a tökéletes szeretet és áldozatkészség hordozója. Mint Szûz Mária jól ismert képe, akit a déliek szeretettel a  "a jó anyának" neveznek.

Vagy az anya elfogadja az érzéseit, félelmeit, kétségeit és ezeken keresztül hiteles kapcsolatot alakít ki gyermekével,  és ebben az esetben nem közelíti meg a tökéletes anyát, vagy reménytelenül próbál a tökéletes anyához hasonlítani és ez lehetetlenné teszi  hogy a saját útján közelítsen a gyermekéhez.

A valódi kérdés tehát: hol van a szoptatás helye az egyes asszony számára?  Egy feladatról van szó, amelyet végrehajtva képzeletbeli parancsnak teszünk eleget vagy arról van szó, hogy ez az egyik lehetséges módja az anyává válásnak.

“A szoptatás visszatérést jelent a természeteshez és semmi sem egyszerûbb”

Él az a hit, hogy létezett egy olyan történelmi idõszak, amikor minden gyereket az anyja táplált anyatejjel. Eszerint az anyai attitûdöket  a modern társadalom kulturális és szociális hatásai rontották meg, és ezek hatására távolodott el az anya természetes táplálási funkciójától. Így van ez valóban?

A legkorábbi antik kor óta, az asszírok, egyiptomiak, görögök, rómaiak alkalmaztak szoptatós dajkákat. Hammurabbi Krisztus elõtt 1750 körül az elsõ ismert törvénykönyvében kihirdette, milyen büntetésre számíthat a kötelességét elmulasztó szoptatós anya. Hippokratész (Kr. elõtt 4. század) tanácsokat adott a megfelelõ tápláláshoz és számos antik filozófus arra buzdította a fiatal anyákat, hogy maguk szoptassák gyermeküket és sorolni lehet a példákat.

A XIV- XV. századtól évszázadokon át, különösen Franciaországban alkalmazták a szoptatós dajkákat. És ez minden társadalmi réteget érintett. 1793-ban a Konvent kimondta, hogy a szoptatás anyai kötelesség, legalábbis az olyan anyák számára, akik segélyt kérnek a nemzettõl. A 18. században Párizsban évente kb. 19000 gyerek született, kb. 1000-t az anyja szoptatott, 1000-t állati tejen neveltek, és 17000 gyermeket dajkaságba adtak vidékre. A városokban a szoptatós dajkaság volt a szabály.   
A családi házon kívüli dajkaságba adásnak több oka volt: Az egyház és az orvosok minden szexuális kapcsolatot tiltottak a szoptató anya és házastársa között, félve attól, hogy egy új terhesség, a testnedvek tana szerint veszélyeztetné a szoptatott vagy a születendõ gyermeket. Aztán a család megélhetéséhez minden kézre szükség volt, beleértve az anyáét is, aki így nem tudta a csecsemõjét is szoptatni.  Voltak szociális-politikai okok is: a gyermeket egy szegényebb, de ugyanahhoz a réteghez tartozó családba adni, vagy egy felsõbb osztálybeli gyereket a családba fogadni, erõs társadalmi hálót font, például a tejtestvérek sem házasodhattak egymással.  
A dajkaságban adás mellett hosszú ideje táplálták a csecsemõket állati tejjel. Elsõsorban a gazdag parasztoknál volt ez tapasztalható:  nekik voltak teheneik és kecskéik. A XVII. században Finnországban a legtöbb parasztgyereket így táplálták, fölszabadítva az anyát a nehéz mezõgazdasági munkák számára. A tehéntej fogyasztás jelentõsen növekedett Franciaországban amikor a XIX. században a szülõk inkább maguk mellett akarták tudni a gyermeküket,  mint szoptatós dajkához küldeni õket.

A kizárólagos szoptatás  ritkaság volt:  a parasztok szoptatott gyermekeit és a dajkaságba adott gyerekeket is  nagyon korán kiegészítésként gabonapépekkel és más fõzetekkel táplálták.  
Ennek szintén több oka volt.  Az elsõ szimbolikus. Egy francia mondás szerint a gyermek az anyja tejétõl növekszik, az apja gabonájától gyarapszik. A neolitikum óta a homo sapiens növénytermesztõvé vált. A gabonapép megevése szimbolikus, az apai táplálás megfelelõje, egyben garanciát is jelent, legalábbis úgy hitték, hogy a gyerek gyorsabban növekszik, a gazdagság és a szülõi gondoskodás jeleként. A másik ok, hogy a kolosztrumnak nem volt jó híre: az anyai szervezet elégtelen mûködéseként értelmezték, méregnek tartották az újszülött számára.  
Harmadik ok, hogy amikor egy dajka több gyereket is táplált, kiegészítõ táplálással lehetõvé tette saját maga számára, hogy mezõgazdasági munkát is tudjon végezni.

A demográfusok a XVII. századtól kongatták a vészharangot. Erõfeszítésük, késõbb  az orvosoké, hogy megváltoztassák a csecsemõtáplálás módját, csak évszázadokkal késõbb vezetett eredményre.  

A szoptatás nem természetes.  Az a mód, ahogy az újszülöttet táplálják, a kultúra része. A táplálás az embernél kulturális aktus is, még ha elemi szükségleteket elégít is ki.  Ugyanez igaz a szoptatásra is. A gyermek táplálása szociális viselkedés, amely bonyolult és sûrû kulturális szövetbe ágyazódik be. Az emberiség történetében a szoptatás csak egy kulturális attitûd a többi között és az, hogy valóban anyai cselekedet és nem  bérdajka által valósul meg, nem túl régi. Ha elfedjük ezt a kulturális dimenziót, az egészségügy szereplõi duplán ellentmondásos helyzetbe kerülnek: hogyan lehetséges, hogy ilyen sok energia szükséges egy ilyen természetes, egyszerû dolog elterjesztéséhez?

Gyorsan jön a gondolat, hogy  az anyák elvesztették természetes állapotukat, ösztöneiket. Egyes szakemberek széttárják a kezüket, mások képzéssel próbálják meg az anyákat biológiai természetükhöz visszairányítani. Mindkét attitûd  erõs frusztráció és szenvedés forrása. Az alábecsült anyák szenvedéséé, a szakembereké, akik igaznak tekintenek valamit, ami nem igaz.

“A szoptatás területén a Dél mutat példát.”

A nem indusztriális társadalmakban az etnográfusok és antropológusok eltérõ táplálási szokásokat írnak le. A szoptatás idõnként kizárólagos, de a leggyakrabban alkalmaznak valami kiegészítõ táplálékot, néha a születéstõl kezdve.  
Az UNICEF jelentés a “világ gyermekeinek helyzetérõl, 1998-ban” szerint  a 0-3 hónapos korban kizárólagosan szoptatott gyermekek aránya  széles skálán mozog: Nigéria: 2%,  ellenben Ruanda: 90% .  
Az elválasztás  gyakran késõinek tûnik az ipari társadalmakéhoz képest (1 és 3-4 éves kor között), ez idõnként a gyermek ritmusához igazodik, máskor radikálisan, egyik napról a másikra az anya megtagadja  a mellét  a nyugati mentalitás számára érthetetlen hadicseleket használva.  
Az anyai szoptatás itt sem természetesebb, mint nálunk: itt is kulturális tényekre felel, különbözõ attitûdökkel és gyakran ellentmondásosan. 

Az anyatej hatásának eltúlzása ismét arra utal, hogy mennyi hit és elképzelés veszi körül az anyatejet. Az emberi tej hagyományosan hordozója különbözõ ambivalens tulajdonságoknak. Egyrészrõl csodálatos táplálék, amit a Szûz a saját mellébõl fakasztott, hogy meggyógyítson jó néhány szentéletû férfiút, vagy a közönséges asszonyok teje, amely mindenféle gyógyításra képes, még  feltámasztásra is. A XVII században úgy tartották, hogy a nõ tejét szívni jót tesz a tüdõkórságban szenvedõknek és Diderot enciklopédiája is javasolja a nõi tejet, mint orvosságot.   
Ma  orvosi publikációkra hivatkozva és  a szoptatás elterjesztését célozva azt állítják, hogy a szoptatás jobb teljesítményt eredményez többek között a látásélességben, a nyelv elsajátításban, a mindennapi intelligenciában vagy az iskolai sikerekben. Az idegsejtek vagy a retina sejtjei valószínûleg jobb teljesítményûek a legmegfelelõbb táplálékkal táplálva. Azonban nagyon sok tényezõ van, amelyik szerepet játszik az iskolai sikerekben vagy a nyelv elsajátításában, így merészség az anyatejnek ilyen hatást tulajdonítani.

De féltek is az anyatejtõl, mint erõs méregtõl, amely képes megölni az arra érzékeny gyereket. Hitek, amelyek mélyen beívódtak a népi képzeletbe, amint mutatják ezt az néprajzi-szociológiai vizsgálatok.  
Az anyasághoz kapcsolódó érzések hullámzása megtalálható az anyatejjel kapcsolatos elképzelésekben. Megõrizni a mindenhatóságot – talán ezt jelenti az, ha az anyatejet utolérhetetlen minõségû fogyasztási termékként értelmezik.  Ez azzal a veszéllyel jár, hogy az anyatejre is a fogyasztói marketing  szabályai lesznek érvényesek : a divat hatása, a családok és az egészségügy szereplõi ismét  dogmaként kezelik a kérdést.

Az anyatej sem csodás folyadék, sem nem méreg : ez egy élettani termék, amelyet a tejmirigyek termelnek, hogy az anya táplálja gyermekét, és amely az esetek nagy részében  élettanilag a gyermek igényeihez igazodik. Fontos tájékoztatni az anyát, hogy milyen fontos az anyatej a gyermek számára, de az is fontos, hogy ne ruházzuk fel képzeletben olyan hatásokkal, amelyeket nem ismerünk pontosan.  

A szoptatás elterjesztéséhez egy  új kulturális attitûd meghonosítása szükséges. A szociális-gazdasági feltételek, a mentalitás és a tudományos ismeretek fejlõdése az utolsó évtizedekben lehetõvé tették, hogy eltávolodjunk a tiltásoktól, a hagyományos béklyóktól, amelyek a szoptatáshoz kapcsolódnak. Ne áldozzuk fel ismét a valóságot a hiedelmeinknek.

Laurence Girard
Institut Co-Naitre

2004.04.05