Szõdy Judit
Az éjszaka nyugalmát várjuk legjobban

A hozzám érkezõ levelek jó része arról árulkodik, hogy rengeteg család küzd az éjszaka nyugalmáért ország (világ) szerte. Segíteni többféleképpen lehet. Az egyik mód, hogy megismerve a csecsemõ „mûködését”, elfogadjuk az ébresztéseket, a másik, hogy megtanítjuk a babát aludni. Mindkettõ járható út, egyik sem elítélendõ. 

Ahhoz, hogy megértsük a kisbabaságot, egy kicsit vissza kell mennünk az idõben. Egy kicsit is, meg nagyon is. Tehát: meg kell tudnunk, hogy mit is csinált az õsgyerek, a civilizáció kialakulásának küszöbén, és azt is meg kell tudnunk, mit is csinált a mi gyerekünk magzat korában, mielõtt megkezdte volna saját civilizált életét.

 Az õsi társadalmakban, de sok kultúrában ma is, a csecsemõ születésétõl az elválasztás befejeztéig, vagy az utána is, édesanyjával együtt aludt. Nagyjából három éves koráig a mamával összebújva töltötte éjszakáit, ahányszor felébredt, szopott, majd újra álomba merült. Sok helyen íratlan törvény volt (néhol még ma is az), hogy a szoptatás idõszakában az asszony nem élhetett nemi életet, teljesen a gyermek gondozásának kellett szentelnie magát, ez szinte folyamatos testi együttlétet jelentett anya és csecsemõ számára. Ez a „szabály” az olyan népeknél volt érvényben, ahol a túl kis korkülönbséggel született testvérek életbenmaradási esélye kicsi lett volna (két aprósággal nehéz menekülni ellenséges törzsek, vadállatok támadása, vagy természeti katasztrófák elõl), illetve ott, ahol a túlnépesedés az egész törzs létét veszélyeztette volna. Ahogy egyre biztonságosabbá vált az élet, és egyben a táplálékellátás is, ez a tabu értelmét veszette. A „kötelezõ szoros együttlét korszaka” tehát lezárult: ma már sem a társadalom, sem a gyermek létét nem veszélyezteti a külön alvás, meg is jelentek a gyermekágyak, majd a gyermekszobák, végül az elektromos bébicsõszök.

Mégis: miért ragaszkodna a legtöbb kisbaba az õsi módszerhez? Miért kell szinte minden gyereket fondorlatosan rávenni az éjszakai alvásra? Nem lenne nekik is jobb egy jó nagyot szundítani, hogy másnap újult erõvel vethessék be magukat a világ felfedezésébe?

A helyzet nem ilyen egyszerû. A „kötelezõ szoros együttlét korszaka” ugyanis a „civilizált korszakhoz” képest rettentõ hosszú volt. A homo sapiens kölyke (vagyis az embercsecsemõ) biológiai értelemben egyszerûen még nem tudott alkalmazkodni a civilizált világ elvárásaihoz. Ugyanúgy az anyai közelségben érzi biztonságban magát, mint tízezer éve született elõdei, ugyanúgy kíván szopni, és kapaszkodni, mint az õsbabák, akik még elpusztultak volna az anyjuk nyújtotta védelem nélkül. Az, hogy az anyai közelséget igényeljük az elsõ évek minden órájában, a génjeinkben van, elemi igényünk.

Ezt jó tudni, még akkor is, ha ez az egész együtt alvás, hónapokig tartó éjszakai szoptatás ma már nem tûnik korszerûnek.

Nem korszerû, mert: 
-         ma már nem várhatjuk el sem az anyától, sem az apától, hogy évekig feladja szexuális  igényeit.  
-         nem várhatjuk el, hogy a mai élettempó, a mai elvárások mellett évekig kialvatlanul éljenek a család tagjai,
-         nem várhatjuk el, hogy évekig kimaradjanak a szülõk a társadalmi életbõl, ne járjanak társaságba, színházba, moziba.

Itt van tehát egy õsi igényekkel rendelkezõ kisbaba, aki  - megszokva a méhen belüli ötcsillagos kiszolgálást – folyamatos biztonságos anyamelegre, és táplálékra vágyik, születése után is. És mellette itt vannak a szülõk, akik szeretnének néha kettesben lenni, kimozdulni, és pihenten ébredni.
Hát, nincs könnyû dolgunk, ha ezt egyeztetni akarjuk.
Mi lehet a végsõ megoldás?

 Sajnos nincs mindenkire illõ válasz. Ha a család minden tagja egyetért vele, akkor teljes mértékben is engedhetünk a kisbabának. Akár úgy is, hogy egy jó nagy ágyat, vagy több négyzetméteres matracot választunk éjszakai hálóhelyül, ahol a baba együtt lehet a szülõkkel, úgy, hogy nem zavarja õket. (Nemrég még ez volt a természetes.) Ez esetben az elsõ évben többnyire le kell mondani a több órás esti programokról, és a teljesen zavartalan éjszakákról is. Ha kéznél van a nagyi, akkor egy mozi azért belefér a dologba, késõbb, az elsõ szülinap után pedig akár egy-egy nagyobb kiruccanás is, hiszen ebben a korban már a legtöbb baba szívesen van együtt a szülõkön kívül más szeretett személyekkel is. Ha tudja, hogy tõle nem lehet szopizni, akkor nem is fogja követelni, csak a mamitól. Az éjszakai felébredések, odabújások természetesen ritkulnak, és három éves kor körül már – pusztán a gyermek önállósági vágyából fakadóan is – szívesen költözik saját ágyba, vagy akár saját szobába is.

A másik véglet, ami még elfogadható, hogy a kizárólagos szoptatás idõszaka után, tehát hat – hét hónapos korban, elkezdjük következetesen leszoktatni a babát az éjszakai ébredésekrõl. Külön ágy, esetleg külön szoba biztosításával máris csökkentjük a felébredés esélyét.  Rá kell szoktatni a kicsit arra is, hogy a saját helyén aludjon el. Azzal, hogy az éjszakai ébredésnél nem az anya megy be hozzá, könnyebbé tesszük az átállást. Ha erre nincs lehetõség, akkor a mama is vigasztalhatja a kicsit, lényeg, hogy ne szoptassa meg, és lehetõleg ne vegye ki az ágyból. A legfontosabb, hogy a felnõttek legyenek következetesek. Lehet, hogy akár egy hét gyereksírásos éjszaka is vár rájuk, de ezt ki kell bírni, ha mindenáron nyugodt alvást szeretnének.

Mi van a két véglet között. Sok lehetõség, ez a szülõk kreativitásán múlik. Lehet úgy alakítani az életet, hogy a baba az elsõ ébredésig külön alszik, majd átköltözik a szülõkhöz. Így nyertünk néhány nyugodt órát, amit párunkkal kettesben tölthetünk, mégsem ríkatjuk meg a babát. Az is megoldás lehet, hogy a baba nem ágyban, hanem egy nagy matracon alszik, akár a szülõkkel, akár egy közeli szobában, és az anya megy oda hozzá, amikor a kicsi igényli, de bármikor visszafeküdhet a hitvesi ágyba, a baba felébresztése nélkül. Az is lehetséges, hogy a család az elsõ másfél évben az együtt alvást választja, azután, amikor már lehet beszélni a baba „fejével”, átköltöztetik a kiságyba, és meggyõzéses módszerrel próbálják ott tartani (nem „sírni hagyással”, ahogy az a korábbi hónapokban lehetséges.

A számtalan lehetõség helyett inkább azt írom le, mi az, amit ne tegyen a szülõ, mert ezzel többet árt, mint használ.

-         Ne adjon cumit éjszakára, mert akkor azért fog felkelni a baba, mert kiesett a szájából a cumi.
-         Ne adjon cici helyett tejet, teát cumisüvegbõl, mert akkor meg azért fog felkelni, hogy cumizzon. A cumi és a cumisüveg csak látszólag jó megoldás, valójában igazi csapda!
-         Ne próbálja a babát hirtelen leszoktatni az éjszakai szopásról, mert könnyen túltelik és begyullad a melle a szokatlanul hosszú szopási szünet miatt. Csak akkor fogjon hozzá a leszoktatáshoz, ha már nem sokat, vagy nem nagyon gyakran szopik a kicsi éjszaka. (Ezt mindenki maga érzi.) Ha mégis a leszoktatás mellett dönt az anya, akkor hajnaltájt keljen föl fejni, ha feszesnek érzi a mellét.
-         Ha egyszer hozzáfogott a leszoktatáshoz, és néhány bömbölõs éjszakán túl van, ne adja fel. Gondoljon arra. Ha most abbahagyta, akkor fölöslegesen ríkatta a kisbabáját éjszakákon át.
-         Csak akkor vegye rá a babát az éjszaka átalvására, ha önt, vagy a család más tagja ezt valóban szükségesnek tartja. Ha a családot nem zavarja, hogy a kicsi éjjel gyakran fölébred, és szopik, akkor ne hagyja magát ismerõsöktõl, védõnõtõl, gyermekorvostól befolyásolni. Nyugodtan szoptasson éjjel, amíg a baba kéri. Ez nem árt senkinek.
-         Ami a legnehezebb: nézzen mélyen a lelkébe, és válaszoljon a kérdésre: kinek fontos a gyermekkel való együtt alvás. Ha önnek (önöknek) fontosabb, mint a gyereknek, akkor valami nincs rendjén. Felmerül a gyanú, hogy a gyermek közelségéhez menekülnek, ahelyett, hogy arra törekednének, hogy megteremtsék a harmonikus együttlétben élõ házaspárok számára szükséges intimitást. Az igazi mûvészet az, hogy megtaláljuk a helyes arányt, ami a gyermeket és a szülõket is kielégíti.

Sok sikert!

Szõdy Judit  

2002.02.20