|
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen
is túl volt egy csodálatos ország. Ebben az országban mindig kék
volt az ég, a fák üde zöldek voltak és gyönyörû virágok nyíltak
mindenfelé. A fák között mindig vidám madárfütty hallatszott, és
boldog állatok kergetõztek, játszadoztak a pázsiton. De leginkább a
lakói miatt volt különleges ez hely: itt laktak ugyanis azok a jóságos
és szépséges tündérek, akik napjaikat azzal töltötték, hogy az
Üveghegyen túl élõ gyermekek életét boldogabbá tegyék. Segítségükre
voltak ebben azok a kis manók, akik kicsi aranyládikáikban õrizték
a gyermekek álmait. A ládikák kulcsa, ami az emberi szem számára láthatatlan
volt, ott függött méltó helyén, a gyerekek szíve fölött. Hogyha
jól viselkedtek, ez a kulcs csillogott, villogott, és amint a zárba
illesztették, azonnal mesés álmokat repített ki a ládikából.
Viszont ha rosszak voltak, a kulcs elvesztette csillogását, és bizony
a ládikából is csak azokat a gonosz tetteket tudta felszabadítani,
amit napközben a gyerekek elkövettek, csak fordított helyzetben, mint
ahogy az valójában történt. Így tanulták meg a gyerekek, hogy mi a
következménye annak, ha rosszalkodnak.
A fõtündér
minden gyerek mellé kijelölt azonban egy tündért, hogy annak minden
léptét kövesse, megóvja õt a balesetektõl, és segítsen
helyrehozni hibáikat. Egy fontos szabály volt, amit minden tündérnek
be kellett tartania: soha nem mutathatták meg magukat kis védencüknek!
Jól
tudta ezt Csupajó is, az a tündér, akirõl a mesém most szólni fog.
Õ vigyázott az Üveghegy innensõ oldalán élõ kicsi lányra,
Eszterre. Könnyû dolga volt, mert Eszter nagyon jó kislány volt.
Mindig szót fogadott a szüleinek, mindenkinek szívesen segített, és
persze nagyon vidám gyerek volt, ezért aztán nagyon sok jó barátja
volt. Ha véletlenül valami rosszaságon törte a fejét (mert hát azért
mégiscsak gyerek volt), mindig akadt egy barát, aki lebeszélte róla.
Vagy ha éppen bajban volt, mindig akadt valaki, aki segítsen neki.
Egy
napon azonban szörnyû dolog történt: Eszter éppen kint játszadozott
kis barátaival az erdõ szélén, amikor arra járt a gonosz boszorkány.
Õ már régóta figyelte Esztert, és nagyon bosszantotta, hogy ennek a
kislánynak a környezetében mindenki boldog. Így aztán elhatározta,
hogy az elsõ adandó alkalommal ellopja tõle az álmok ládikáját
nyitó aranykulcsocskát. Egy nagy köteg rõzsét vett a hátára, és
azzal bicegett a játszadozó gyerekek felé. Eszter persze rögtön
megsajnálta az öreg nénit, aki láthatóan alig bírta vinni a tûzrevalót,
ezért rögtön rávette kis pajtásait, hogy segítsenek neki. A
boszorkány mézes-mázos szavakkal köszönte meg a segítséget, és más
nem lévén, egy kis süteménnyel kínálta meg a gyerekeket. Azok
persze jóízûen elfogyasztották, de nyomban mélyen elaludtak attól
az altatótól, amit a boszorkány sütött a kis pogácsákba. Több se
kellett a vén banyának: minden gyerek szíve fölül letépte a kis
kulcsocskát, hiszen jól tudta, hogyha a gyerekeknek nem lesz álmuk,
nem lesznek már ilyen vidámak, mint eddig. És hol volt ekkor Csupajó?
Hát bizony õ is éppen játszadozott tündértársaival. Amint megtörtént
a baj, rögtön észrevették, de sajnos már késõ volt! A gyerekek az
ébredés után kedvetlenül töltötték napjaikat, mivel nem voltak álmaik,
nem volt fantáziájuk nem tudták kitalálni, hogy mit csináljanak. Az
unatkozás miatt viszont egyre rosszabbak lettek, mindig olyat csináltak,
amivel megbántottak valakit, és napról-napra rosszabb lett a helyzet.
|
|
Csupajó tudta, hogy most jött el az õ ideje. Összedugta fejét a kis
manókkal, és elhatározták megszerzik a kulcsokat a boszorkánytól. Már
a módját is megtalálták: Csupajó meglátogatja a vén banyát szolgálólány
képében, és a megfelelõ pillanatban cselekszik. A kis tündérnek nem
kellet sok napot eltöltenie a boszorkány mellett, hogy rájöjjön, mi
gonoszságának az oka. Bizony õ sohasem álmodott.
Egyszer aztán, amikor a banya elaludt,
elõvette a varázspálcáját, és olyan szép álmokat varázsolt neki,
hogy amikor az felébredt csak mosolygott és nevetett (amit még életében
nem csinált!). Másnap Csupajó még szebb álmokat varázsolt neki, így
a boszorkány még segített is neki aznap.
Harmadnap már a fõtündér elé
sietett Csupajó, arra kérve
õt, hogy adjanak álomkulcsot a boszorkánynak is, mert akkor minden
bizonnyal a banya is visszaadja majd Eszternek és társainak a kulcsocskákat.
A fõtündér jól tudta, hogy Csupajó csak akkor fordul hozzá ilyen kéréssel,
ha azzal segíteni tud, ezért szólt az álommanóknak, hogy álljanak
Csupajó segítségére.
Aznap éjjel, amikor a boszorkány
elaludt Csupajó odacsempészte a kulcsocskát a boszorkány szíve fölé.
Amikor a boszorkány felébredt rádöbbent arra, milyen nagy kincset vett
el a gyerekektõl, ezért meghívta õket újból egy kis lakomára. Amint
elaludtak rögtön visszaadta minden gyereknek a kulcsocskáját, hogy újra
olyan boldog napjaik legyenek, mint azelõtt. Ettõl kezdve a gyerekek
gyakran meglátogatták az öreg nénét, aki finomabbnál finomabb sütiket
sütött nekik, õk pedig mindig ilyenkor álmodták legszebb álmaikat.
Ha a boszorkány meg nem javult volna,
az én mesém is tovább tartott volna.
|
