Csupajó tündér

     Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl volt egy csodálatos ország. Ebben az országban mindig kék volt az ég, a fák üde zöldek voltak és gyönyörû virágok nyíltak mindenfelé. A fák között mindig vidám madárfütty hallatszott, és boldog állatok kergetõztek, játszadoztak a pázsiton. De leginkább a lakói miatt volt különleges ez hely: itt laktak ugyanis azok a jóságos és szépséges tündérek, akik napjaikat azzal töltötték, hogy az Üveghegyen túl élõ gyermekek életét boldogabbá tegyék. Segítségükre voltak ebben azok a kis manók, akik kicsi aranyládikáikban õrizték a gyermekek álmait. A ládikák kulcsa, ami az emberi szem számára láthatatlan volt, ott függött méltó helyén, a gyerekek szíve fölött. Hogyha jól viselkedtek, ez a kulcs csillogott, villogott, és amint a zárba illesztették, azonnal mesés álmokat repített ki a ládikából. Viszont ha rosszak voltak, a kulcs elvesztette csillogását, és bizony a ládikából is csak azokat a gonosz tetteket tudta felszabadítani, amit napközben a gyerekek elkövettek, csak fordított helyzetben, mint ahogy az valójában történt. Így tanulták meg a gyerekek, hogy mi a következménye annak, ha rosszalkodnak.
     A fõtündér minden gyerek mellé kijelölt azonban egy tündért, hogy annak minden léptét kövesse, megóvja õt a balesetektõl, és segítsen helyrehozni hibáikat. Egy fontos szabály volt, amit minden tündérnek be kellett tartania: soha nem mutathatták meg magukat kis védencüknek!
     Jól tudta ezt Csupajó is, az a tündér, akirõl a mesém most szólni fog. Õ vigyázott az Üveghegy innensõ oldalán élõ kicsi lányra, Eszterre. Könnyû dolga volt, mert Eszter nagyon jó kislány volt. Mindig szót fogadott a szüleinek, mindenkinek szívesen segített, és persze nagyon vidám gyerek volt, ezért aztán nagyon sok jó barátja volt. Ha véletlenül valami rosszaságon törte a fejét (mert hát azért mégiscsak gyerek volt), mindig akadt egy barát, aki lebeszélte róla. Vagy ha éppen bajban volt, mindig akadt valaki, aki segítsen neki.
     Egy napon azonban szörnyû dolog történt: Eszter éppen kint játszadozott kis barátaival az erdõ szélén, amikor arra járt a gonosz boszorkány. Õ már régóta figyelte Esztert, és nagyon bosszantotta, hogy ennek a kislánynak a környezetében mindenki boldog. Így aztán elhatározta, hogy az elsõ adandó alkalommal ellopja tõle az álmok ládikáját nyitó aranykulcsocskát. Egy nagy köteg rõzsét vett a hátára, és azzal bicegett a játszadozó gyerekek felé. Eszter persze rögtön megsajnálta az öreg nénit, aki láthatóan alig bírta vinni a tûzrevalót, ezért rögtön rávette kis pajtásait, hogy segítsenek neki. A boszorkány mézes-mázos szavakkal köszönte meg a segítséget, és más nem lévén, egy kis süteménnyel kínálta meg a gyerekeket. Azok persze jóízûen elfogyasztották, de nyomban mélyen elaludtak attól az altatótól, amit a boszorkány sütött a kis pogácsákba. Több se kellett a vén banyának: minden gyerek szíve fölül letépte a kis kulcsocskát, hiszen jól tudta, hogyha a gyerekeknek nem lesz álmuk, nem lesznek már ilyen vidámak, mint eddig. És hol volt ekkor Csupajó? Hát bizony õ is éppen játszadozott tündértársaival. Amint megtörtént a baj, rögtön észrevették, de sajnos már késõ volt! A gyerekek az ébredés után kedvetlenül töltötték napjaikat, mivel nem voltak álmaik, nem volt fantáziájuk nem tudták kitalálni, hogy mit csináljanak. Az unatkozás miatt viszont egyre rosszabbak lettek, mindig olyat csináltak, amivel megbántottak valakit, és napról-napra rosszabb lett a helyzet.

Tóth Judit rajza

     Csupajó tudta, hogy most jött el az õ ideje. Összedugta fejét a kis manókkal, és elhatározták megszerzik a kulcsokat a boszorkánytól. Már a módját is megtalálták: Csupajó meglátogatja a vén banyát szolgálólány képében, és a megfelelõ pillanatban cselekszik. A kis tündérnek nem kellet sok napot eltöltenie a boszorkány mellett, hogy rájöjjön, mi gonoszságának az oka. Bizony õ sohasem álmodott.
     Egyszer aztán, amikor a banya elaludt, elõvette a varázspálcáját, és olyan szép álmokat varázsolt neki, hogy amikor az felébredt csak mosolygott és nevetett (amit még életében nem csinált!). Másnap Csupajó még szebb álmokat varázsolt neki, így a boszorkány még segített is neki aznap.
     Harmadnap már a fõtündér elé sietett  Csupajó, arra kérve õt, hogy adjanak álomkulcsot a boszorkánynak is, mert akkor minden bizonnyal a banya is visszaadja majd Eszternek és társainak a kulcsocskákat. A fõtündér jól tudta, hogy Csupajó csak akkor fordul hozzá ilyen kéréssel, ha azzal segíteni tud, ezért szólt az álommanóknak, hogy álljanak Csupajó segítségére.
     Aznap éjjel, amikor a boszorkány elaludt Csupajó odacsempészte a kulcsocskát a boszorkány szíve fölé. Amikor a boszorkány felébredt rádöbbent arra, milyen nagy kincset vett el a gyerekektõl, ezért meghívta õket újból egy kis lakomára. Amint elaludtak rögtön visszaadta minden gyereknek a kulcsocskáját, hogy újra olyan boldog napjaik legyenek, mint azelõtt. Ettõl kezdve a gyerekek gyakran meglátogatták az öreg nénét, aki finomabbnál finomabb sütiket sütött nekik, õk pedig mindig ilyenkor álmodták legszebb álmaikat.
     Ha a boszorkány meg nem javult volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Szabóné Kicska Mónika meséje