Gyerekem úgy kétéves lehetett, mikor életemben elõször hosszabb, vidéki útra vittem a családot kocsival. A vezetés akkoriban meglehetõsen sok feszültséget okozott nekem, próbáltam a tõlem telhetõ legjobban elvégezni a feladatot: idõben odaérni a barátnõm esküvõjére. A hosszú út, a forgalom és egy eltévedés azonban úgy kifárasztott idegileg, hogy mikor véletlenül rátolattam egy korlátra, önkéntelenül is kiszakadt belõlem egy cifra káromkodás. Bár rögtön észbe kaptam, megérkezésünk után arra lettem figyelmes, hogy az én drága, fürtös fejû gyermekem a tõlem hallott „csodaszép” szófordulatot kántálva magában jár-kel vendéglátónk kertjében.
Hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak azon kívül, hogy persze mélységesen szégyelltem magam: miért is nem figyeltem arra, mi hagyja el a számat. Az is elgondolkoztatott, vajon miért ragadt meg a gyerekben annyira erõsen pont ez a szófordulat? Hiszen szinte biztos, hogy az értelmével nincs tisztában. És mit is kellene lépnem, hogy mielõbb rájöjjön, nem kellene hasonló csúnyaságokat hajtogatnia?
Sajnos, mi, felnõttek bizony káromkodunk. Bár a káromkodásoknak megvan a maguk funkciója – remek feszültség-levezetõk, ezért erõs érzelmi töltetük van, erre is figyel fel a gyerk -, sokszor nemcsak arra használjuk, hogy könnyítsünk magunkon, hanem számunkra már észrevétlen módon, szinte kötõszavakként lepik el beszédünket. Ami, akárhogy is nézzük, nem túl jó. Már csak azért sem, mert gyermekeink utánoznak minket, úgy szívják magukba minden mozdulatunkat, szavunkat, mint a szivacs. És aztán általában a leglehetetlenebb helyzetekben tartják elénk azt a bizonyos ferde tükröt.
Már ha egyáltalán elismerjük, hogy abban a tükörben a mi elcsúszott arcunk bámul ránk vissza. Merthogy sok olyan szülõ is akad, aki váltig állítja, õ aztán sosem beszélt így a gyerek elõtt, a csúnya szavakat egész biztosan csak az oviból, bölcsibõl, iskolából hozhatta haza. Pedig az olyan gyerekek, akik otthon nem hallanak hasonló szófordulatokat, bizony a közösségben sem szedik fel ezeket. Érdemes tehát önvizsgálatot tartani, vajon tényleg annyira ártatlanok vagyunk-e ebben, és ha arra jutunk, hogy mégsem, némi önfegyelemmel fejleszthetjük önmagukat és ez által gyermekünket is. Arról nem is beszélve, hogy micsoda tiszteletet tud az ébreszteni egy gyerekben, mikor látja, hogy a szülõ is belátja saját hibáit és nem rest javítani rajtuk.
Addig pedig tartsuk szem elõtt: a csúnya szavak értelmét gyermekünk a mi reakcióinkból alapozza meg, és bizony abban is sok múlik rajtunk, hogy a késõbbiekben a káromkodások beépülnek vagy kikopnak gyermekünk szókincsébõl.
Szilágyi Diána
Tippek:
- Általában kétféle szülõi reakció létezik a káromkodásra: a felháborodás és a nevetgélés. A gond az, hogy mindkettõ megerõsíti a gyermeket a nemkívánatos szóhasználatban. Érdemesebb rezzenéstelen arccal megõrizni nyugalmunkat.
- Magyarázzuk el a gyereknek, hogy az adott csúnya szó, káromkodás mit jelent, és miért nem helyeseljük használatát. Mindezt nyugodt, csendes hangon, úgy, hogy õ is megértse.
- A gyerek utánzása miatt szinte biztos, hogy ludasak vagyunk mi is a helytelen beszédben. Felkínálhatjuk a gyereknek, hogy szóljon ránk, ha tõlünk ilyesmit hall, de cserébe õ is tartózkodjon a káromkodások használatától.
- Büntetéssel egészen biztosan nem megyünk semmire, sõt. Ha valamit elérhetünk vele, az csak annyi, hogy gyermekünk ezen fogja lemérni, meddig feszítheti azt a bizonyos húrt.
