Terhesnapló 2. – A kismama, aki még sincs jól

Az első terhességemre nem emlékszem ennyire részletesen, hogy hogy jöttek-mentek a dekák, ott tizenegy kiló lett a vége. A másodiknál érdekes, kevésbé voltam rosszul, mint most, illetve más jellege volt - nem annyira volt hányingerem, de összesen hat dolgot tudtam megenni hetekig: párizsit, vajas kenyeret, fejes salátát, hideg tejet, datolyát és citromos limonádét, igazi citrommal.

Ettől aztán az elején négy kilót fogytam, és a kiinduló súlyomhoz képest összesen ötöt híztam a végére. Na, ezt most nem fogom abszolválni, most sokkal többfélét meg tudok enni, megkívánok dolgokat, és meg is eszem őket, viszont a fennmaradó időben sokkal gyakoribb a hányinger.

Ha elmúlik – remélem, már csak egy-két hét, mert ez már a 11. hetünk – akkor meg teljes erőből kitör majd a nyár, ami már most is a kertek alatt bujkál – és nem is fogom kívánni a komolyabb ételeket, inkább a sok gyümölcsöt, zöldséget, folyadékot. A harmadik harmadban kell majd vigyázni, amikor amúgy is több súly képes felszaladni az emberre, és még a tél is érkezőben lesz. Szerencsére az ünnepeket már szülés után vészelem át, ha minden igaz.

Egyébként az egészséges határokon belül nem fogok túl sokat foglalkozni a kilókkal, persze odafigyelek, de amúgy sem vagyok az a típus, aki a nehéz ételeket és a süteményeket falná, és az a tapasztalatom, hogy viszonylag keveset szedek fel egy terhesség alatt, és a szoptatás első hat hónapjában annál többet szoktam leadni. Magától, talán a szoptatás okozta kalória-elvonás miatt, nem tudom, de eddig mindkétszer így volt. Nekem inkább az első hat hónap után kell vigyáznom, amikor elkezd mást is enni a baba.

Szombat reggel a párom derékfájással ágynak esett. Lőttek az aznapi terveinknek – nem volt sok, egy repülőnappal egybekötött fesztiválra mentünk volna szombaton a közeli sportrepülőtérre – és komoly ápolásra sem szorult, viszont feküdt egész hétvégén, így én sem tudtam többet pihenni, mint hétköznapokon.

Vasárnap estefelé, amikor megérkezett a szokásos hányinger és fáradtság, ráadásul a Kicsi szokatlanul sikítós kedvében volt, kicsit már magam alá kerültem. Olyan jó lenne, ha egyszer én is ágyban tölthetnék csak pár órát, persze nem betegen, és valaki felkelne elindítani a Nagyot, etetné, pelenkázná a Kicsit, gondoskodna olyan ennivalóról, amit kívánok is... Szóval kicsit engem is a szárnyaim alá vehetne néha valaki. Persze ez csak egy hangulat, jön-megy, majd meggyógyul a párom is, kipihenem megint magam, visszatér az energia, és megint a régi leszek.

Kedden mindenesetre nagyon feldobott voltam. Akkor voltam ugyanis újra orvosnál, volt ultrahang is. Általában nagyon pozitív vagyok, de azért így vizsgálatok előtt izgulok egy kicsit: jaj, mi lesz, ha nem nőtt eléggé, vagy ne adj Isten, nem dobog a szíve! Aztán hessegetem el ezeket a gondolatokat, hogy ugyan már, minden oké lesz!

Vittem magammal a Kicsit és anyósomat is, ők elmentek játszóterezni - szerencsére egészen közel van egy park -, amíg én bementem a rendelőbe. Elsőként kerültem sorra, és pár perc múlva meg is nyugodhattam, sőt! A hátrahajló méh miatt ugyan még mindig csak hüvelyi ultrahanggal látszott jól a babám, de azzal gyönyörű volt! 43 mm, majdnem egy héttel nagyobb a számított koránál, és integetett, kalimpált, olyan aranyos volt! Nagyon jó volt látni, képet is kaptam. Aztán engem is megvizsgált a doktor, velem is minden oké most, a vérképem szerinte is szuper, rákszűrés-eredmény még nem érkezett meg.

Kicsit viszont félni is kezdtem. A doktorom szavaiból azt szűrtem le, hogy kicsit mostohán bánnak a betegeivel a kórházban, mióta átigazolt máshova. Például most nem mehetek a kötelező ultrahangokra a kórházba, hanem egy belvárosi rendelőben kell mennem. Vidékiként az előző terhesség alatt is odatartoztam volna, de mivel az ő páciense voltam, mehettem a kórházba. A belvárosi rendelőben meg úgy néz ki az ultrahang, hogy menjek oda reggel negyed nyolcra, és várjam ki a sorom. Ehhez nekem ¾ 7-kor el kell indulnom itthonról - olyankor szoktam a Nagyot ébreszteni, a Kicsi meg még aludna.

Keltsem őket előbb, és vigyem el a Nagyot egy órával korábban az iskolába? A Kicsivel meg várjak egész délelőtt? Vagy mehetnék az orvosom után az 50 km-re lévő másik kórházba, de akkor meg csak annak a kórháznak és az ott dolgozó orvosomnak a pecsétjei lesznek a kiskönyvben. Nem lesz ebből bajom a szüléskor? Ezeket a kérdéseket e-mailben feltettem a szülésznőmnek is, várom a válaszát. Mindenesetre jövő héten már mehetek a 12. hetes ultrahangra és kombinált tesztre, ami nálunk ingyenes – a másik kórházban meg nem, ez is kérdés – mert bár csak szombaton töltöm majd be a tizenkettőt, a baba már most elég nagy a genetikai szűréshez, és ez szuper!

Huh, ilyen vacakul még nem voltam egyik terhességem alatt sem. Persze szégyellem ezt leírni, hiszen sehol sem vagyok azoktól, akik véreznek vagy sokat hánynak. Meg javíthatatlanul pozitív hozzáállású vagyok, és zavar, hogy most már kezdek nyafogni. Hiányzik a valódi énem, az energikus optimista.

Szóval tegnap volt egy brutális hasmenésem, csak egy, de teljesen kiütött, úgyhogy amikor a gyerekeket megetettem és a Kicsit lefektettem, én is kidőltem, és egy pillanat alatt elaludtam. Aludtam vagy három órát, és olyan hálás voltam, hogy a gyerekek hagyták! Néha úgy ráéreznek. A Kicsi még pár perccel tovább aludt nálam, a Nagy megcsinálta a leckét, és utána szépen eljátszott.

A gyomrom nem teljesen jött helyre, aznap csak almát és ropit ettem, ma ebédre meg krumplit és répát, és ma is legszívesebben átaludtam volna a délutánt, de nem sikerült. Nagyon legyűr az émelygés és az ólmos fáradtság. Közben meg örülök, hogy ez a baba ilyen erősen ad hírt magáról.

Meg az is eszembe jutott, hátha lány, ha rosszabbul vagyok vele, mint a fiúkkal voltam. Ez azért vicces, mert ha mások tippelgetnek, hogy biztosan lány, sőt drukkolnak a lánynak, az halálosan idegesít, mintha egy kisfiúnak - egy harmadik kisfiúnak - nem is lehetne örülni. Biztos vagyok abban, hogy ha megtudjuk, ugyanolyan örömujjongással fogom hírül adni ezeken a hasábokon, hogy fiúúúúúú! vagy, hogy lááááány!

Ma van a párommal az évfordulónk, ma öt éve vagyunk együtt. Szépen ünnepeljük: én jobbra-balra dőlök a hányingertől és az álmosságtól, ő meg főleg fekszik a fájós derekával. Szép pár vagyunk, csak röhögünk magunkon, de a lényeg, hogy szeretjük egymást, ma öt éve, és a második közös babánkat várjuk!

Éva