Terhesnapló 2. – Dilemmázás neveken és orvoson

A számításunk nagyjából be is jött, aludt annyit, hogy jól viselte azokat az órákat is, amikor ébren volt, mi pedig nagyon szép tájakat láthattunk. Viszont a több száz kilométeres váltott vezetés után mindketten kicsit kifacsarva értünk haza. A következő két napban kiderült, hogy a Kicsit megzavarhatta a nyaralás – ott mutatta be élete eddigi legnagyobb hisztijét, nehezen is aludt el az idegen helyen, és utána itthon is többször felébredt éjjel úgy, mint aki fél, alig lehetett visszaaltatni, sokat sírt.

Következésképp én, akit amúgy is az álomkór kerülgetett délutánonként, kezdtem úgy kinézni, mint egy kísértet, és amikor csak tudtam nappal, akkor aludtam. A maradék időben igyekeztem normális mederben tartani a háztartást, magamat és a gyerekeket is. Szerencsére ez csak két nap volt, átvészeltük, a Kicsi pedig rájött, hogy most már itthon van, és minden oké. Jó is, hogy így lett, mert a hét további része igen mozgalmasan telt.

A Nagynak volt karatevizsga – sikerült, kapott oklevelet –, aztán szerdán volt a Kihívás Napja, amin az egész falu részt vett, a Nagy főleg iskolai szervezésben, de délután a családi versenyeken is ott voltunk. Igaz, csupa olyan szám volt – súlyemelés, talicskázás, hasonlók –, amire én nem éreztem alkalmasnak magamat, de legalább a nagyfiamat sikerült egyes feladatokban benevezni, és nagyon élvezte. Pénteken pedig cirkuszba mentünk: az utcánk végén lévő focipályára érkezett egy kis vándorcirkusz, muszáj volt megnéznünk az előadást.

Kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz az igazi, de ahogy a gyerekeim szeme csillogott, ahogy tapsoltak és örültek, én elsírtam magam a meghatottságtól. És ezt nem biztos, hogy lehetett arra fogni, hogy érzékeny kismama vagyok. Pedig az vagyok, a klasszikus tüneteket produkálom, elsírom magam könyvektől és filmektől, még újságcikkektől is, a gyerekeim kis kedvességeitől pedig különösen.

Ezen a héten estem túl az első laborvizsgálaton is. Ahogy megtudtam, hogy babát várok, elkezdtem tőzegáfonya-kapszulát szedni, nem mindennap, csak amikor terhesvitamint is. A Kicsit várva sokat szenvedtem különféle húgyúti fertőzésektől, ezt akartam megelőzni vele, remélem, sikerült, és a későbbiekben is így lesz. A tőzegáfonyát egyébként a nőgyógyászom javasolta, ezért is szeretem nagyon: mert kedveli és ajánlja a természetes gyógymódokat és a homeopátiát.

Azt hiszem, azt kihagytam a beszámolóból, hogy az előző terhességem óta az orvosom másik kórházzal van szerződésben, szülést tőlünk 50 km-re vállal csak. Kicsit morfondíroztam ezen, hogy akkor orvost váltsak vagy menjek utána szülni, de végül is a harmadik megoldást választottam: vele csinálom végig a terhességet, és ügyeletben fogok szülni.

A Kicsivel is így jártam, csak akkor nem szándékosan: a baba majdnem három héttel előbb érkezett, és a doktor épp szabadságon volt. Semmi gond nem volt, egyetlen orvos volt, akit barbárnak ismertem és szerettem volna elkerülni, ez sikerült, végül egy nagyon kedves doktornővel és egy tündéri szülésznővel szültem – utóbbit szeretném is megfogadni majd. Az orvosomhoz viszont ragaszkodom a hozzáállása, a módszerei, a kedvessége miatt, rá a szülés után is szükségem lesz, ezért nem cserélem le.

A baba neve körül folyamatos eszmecserék folynak itthon. A lánynév persze már az előző terhesség óta készen várakozik, fiúnevet viszont egyelőre nem tudtunk olyan szépet találni, mint a Kicsié. A Nagyé is szép persze, de azt nem együtt választottuk a párommal, nem is illik bele abba a komoly koncepcióba, amink most van.

Ez pedig a következő: két keresztneve legyen, egy szép magyar és egy nemzetközi, előbbi legyen valamennyire becézhető, a névnapja távol legyen a születésnaptól, ami egyben a karácsony is, és mindkét névnek szép jelentése legyen. A Kicsi két keresztneve ennek tökéletesen megfelel, de ugyanezt még egyszer tető alá hozni? Nem lesz egyszerű.

Persze ráérünk még, de nekem valahogy fontos, szeretném megajándékozni pici babámat egy (két) szép névvel. Ez az első, amit kap a szüleitől. Így aztán szegény valamelyik este Gerzsonnak keresztelődött: a Kicsi kinőtt pár cipőjét rakosgattam ide-oda, végül bedugtam egy fiókba azzal, hogy jó lesz majd... Gerzsonkának. Hogy ez hogy csúszott ki a számon, nem tudom, véletlenül sem lesz Gerzson a neve! De azért azóta viccesen így is emlegetjük.

A baba fejlődését igyekszem folyamatosan nyomon követni a neten, három babaváró hírlevélre is feliratkoztam, és időnként meg szoktam nézni, mekkora most az átlagos, vele egykorú magzat. A kilenchetes már két centi! Hihetetlen, ezeken az adatokon mindig meghatódom. Van már karja, lába, lassan kész kis ember lesz. A hasam viszont sokkal jobban nő, mint amennyire ez a kis kétcentis emberke indokolná, a héten két utcánkban lakó ismerős anyuka is észrevette, úgyhogy lassan, már ha akarnám, se titkolhatnám – persze nem is akarom!

Éva