SzületésnaplóNem fogja a Shakespeare összes kiloccsantani a gyerekem agyát!

K. azt álmodta, hogy a baba úgy nézett ki, mint én. Erről a Rosemary gyermeke című film zárójelenete jutott eszembe. 3 perc 20 másodpercnél látható az ominózus pillanat, amikor Rosemary először megpillantja gyermekét:

„– Mit tettetek a szemével? – Az apja szemét örökölte.” – Hangzik a válasz. Apuka pedig komoly történelmi személyiség: maga a Gonosz.

Megkaptam a magamét, én is álmot láttam, méghozzá azt, hogy egy idegen, különös helyen jártam, ahol jelen sem volt K., ám egyszer megjelent, és kiderült, hogy lemaradtam a szülésről. Megnéztem a babánkat, és azt is megértettem, hogy a születése nem ma történt: kb. három hónapos lehetett. Szörnyen éreztem magam, hogy lemaradtam ezekről a korai időkről. A babánk pedig Down-szindrómás volt, vastag nyaka – afféle púpként – majd’ a háta közepéig folytatódott. Nagy szomorúságot éreztem.

Elindult a tébolyult fészekrakás: keresztapámat, aki szobafestő, elhívtuk magunkhoz, hogy fesse ki a konyhánk plafonját, mert a felső szomszéd vagy egy fél éve eláztatott minket - már háromszor, félévente megtette, mire orvosoltatta a problémát. Közben rendeltünk magunknak egy bambusz-matracot vagy micsodát, mert romos lett a hátunk az idők során a habszivacstól. No, ez a fekvőalkalmatosság olyan szagot áraszt, mint egy bútorasztalos műhelye, úgyhogy a szoba közepén kell állítva szellőzteti.

A kicsi lakásunk ettől olyan lett, mint egy káosz uralta bútorraktár – mindent máshová kellett pakolni, annál is inkább, mert kitaláltuk: keresztapám segédletével a sok, földön heverő könyvünk miatt egy polcrendszert fúrunk a falra. Másfél napig dolgoztunk ezen, a lakás raktárból szeméthalommá vált, de a nagyját visszarendeztük. Éjjel fél egykor leszakadt az egyik polcelem. Az egyenként megtisztogatott könyvek szétpattantak a koszos szobában.

Elképesztően elkeseredtem, de aztán arra jöttem rá: örülni kell annak, hogy ez most rögtön kiderült. Nem fogja a Shakespeare összes kiloccsantani a gyerekem agyát! – erre gondoltam. Úgyhogy másnap leszereltem az egészet a falról, és hirtelen felindulásból vettünk egy jó nagy állópolcot.

Sportpályán jártunk, ment le a nap, lágy, direkt fény volt, s tudjuk, hogy gyermekünk ilyenkor már reagál a fényre, úgyhogy mondtam K-nak, hogy bátran húzza fel a pólóját. Nem tette meg; mások előtt nem mutogatja. No, ennek azért nem örültem. Miféle gyagyás skrupulusok ezek? Az élet nem az életért van? Minden ember toleránsabb mindazzal, ami a porontyok körül folyik. Na, mindegy.

Közben bemutatták az egyik színdarabomat. A nagy siker fölötti örömöt az fejelte meg, hogy K. azt mondta: Keve a zenés előadás alatt végig nagyon rugódozott. Ezt nem kommentálom, mert lejáratnám magam.

Hosszú idők óta újra ráeszméltem a Kevét illető képzelgéseimre, és tűnődni kezdtem rajtuk. Most már nagyon emberi arca van, mi több, személyisége. A látás – legyen az bár képzeletbeli – nem pusztán a külső automatikus belsővé tétele, hanem gondolkodás is.

Nem a babát, hanem Kevét látom ábrándjaimban, s ez hatalmas különbség: e tüneményt, ködképet teljesen inkorporáltam. Nagyon realisztikusan, apró részletekbe menően vizsgálom: a haját, az arcvonásait szemlélem, azt figyelem, hogy mennyire kitölti már K. hasát és hasonlókat. Persze nyugtalanító, hogy időről időre szétesik a kép, ekkor magamra eszmélek, és elfog a kíváncsiság, hogy valójában vajon hogyan nézhet ki.

Felfigyeltem rá, hogy köldökzsinórt és magzatvizet nem képzelek oda. Ha tudatosan megteszem, akkor sem stimmel: a köldökzsinórt nem látom korrektül bekötve, K. anatómiai rajzokhoz hasonlatos, nyitott hasából kifolyik a magzatvíz. Nagyon nehéz vizualizálni, hogy a tüdejét is és mindenét egészen kitölti a folyadék.

Hatalmas már a hasa, döcög, elefántlába van a vizesedéstől, zsibbadnak az ujjai, emésztési gondjai vannak, horkol. Milyen eufemisztikus: áldott állapot! Nos, a „vemhes” lenne a nyelvileg korrekt jelentésárnyalat. – Szegénykém. Nagyon sajnálom, igyekszem minél többet segíteni. Körömvágás, bikini vonal, cipőfűző és más képtelen satöbbi.

Énekeltem a kisfiamnak, majd fütyültem, és soha nem látott módon elkezdett rugdalni! Szenzációs volt! Amikor énekeltem lecsillapodott - gondolom, figyelt -, amikor abbahagytam, maid’ kirúgta a ház oldalát. Ekkor elérzékenyülten énekeltem tovább. Futottunk pár ilyen kört, mire elfáradt.

Sok munka, kevés napló; kicsit rosszul érzem magam emiatt.