SzületésnaplóMegdőlt előítéletek és egyéb kalandok
K. és Á. gyereket várnak, hirtelen felindulásból, de annál több izgalommal. K. pszichológus, Á. költő és kritikus. Már tudják, hogy kisfiuk lesz, és döntöttek névügyben is. K. most már kevesebb stresszel küzd, mióta abbahagyta a munkát, így nyugodtabban tud figyelni a már rugdosódó fiára. Mindennapjai kicsit sem unalmasak, olykor még saját magát is meglepi, milyen változásokat okozhat a várandóssága egyes helyzetekben. A 26-30. hetek krónikája következik, ám az eddigiektől eltérően Á. naplóját később olvashatjátok.
Február
K. naplója:
És elérkezett az a pont, amikor én is rákattantam a babacuccokra. Rettenetesen megleptem magam. De tetszik. Honlapokat nézegettem, utána olvastam, mitől piskóta a piskótakád meg ilyenek. Á.-nak fél órán keresztül hangosan olvastam, mi mire jó, mit vegyünk és mit ne, kikértem a véleményét, de alig hallottam. Lehet, hogy el is aludt közben.
Elmentem dorogi barátnéval és anyukákkal, meg „férj kint ül az autóban”-nal nagybevásárolni. Á. megúszta, de biztosan nem sajnálta. Kérdezték Á. rokonai, hogyhogy ilyen korán. Alkalmazkodnom kellett az előttem szülő nőhöz, de igazából már alig vártam. Most nincs korán. Mindent egyszerre akartam. Hiába van regiment gyerekruha, én is akartam választani. Újat és nekem tetszőt. Az, amit eddig előítélettel kezeltem és mondogattam, hogy „nekem nem számít a ruha, meg nem kellenek új cuccok”, na, ez mind romba dőlt.
Teljesen begőzöltem a polcok között, dörzsöltem a tenyerem, sikongattam és hihetetlen kielégülést éreztem minden egyes megszerzett darab után. A nagyker ár pedig még tetézte ezt az érzést, lévén spórolós családi hagyományok… Olyan volt, mint az a habos cukrász süti, amit a terhesség előtt soha nem tudtam volna lenyelni.
A drága, sokat emlegetett háziorvosomnak harmadszorra sem sikerült beutalnia hepatitis C-re, hiába mondtam a külön beutalót, a sajtcetli helyett egy A4-es formanyomtatvánnyal kellett volna elküldenie. Nem sikerült. Eldöntöttem, többet nem megyek erre a szűrésre. És ha lehet, minden elkészült eredményt eltitkolok előle.
Az üvegablak mögött a nő közölte, minek akarom ezt, mondom nem én akarom, mire ő felhúzott szemöldökkel: „A gyerek ül a máján”. Rendben, ha ül, akkor ül. Elviszem a dokinak a formanyomtatványt, hogy más ne szívja meg, közlöm keményen, hogy én végeztem. Addig tuningolom magam. A híres „megmondom” oldalam odalett, az orvosok nincsenek rá jó hatással. Később a nőgyógyászom is mondta, hogy egy korábbi megbetegedés lehet az echodens belek előidézője, szóval aggodalomra nincs ok.
Találkoztam az új nőgyógyászommal, aki sokkal életképesebb, mint a kép alapján gondoltam. Mély hangja van és egy óriás. Kérdezte, miben segíthet, én meg makogok, hogyhogy miben, hát ide lettem irányítva, csak reméltem, vágja, hogy nála szülnék. Nem vizsgált meg, csak elbeszéltünk, Á. mellettem ült, ő is kérdezett. Elküldött kardiológushoz, hogy a gyerekkori szívműtétem miatt vajon szülhetek-e hüvelyi úton. Kell az igazolás. Nem bánom, ha jól megnézik a szívem, ő meg megnyugszik, mindent megtett.
Ez olcsóbb doki, az asszisztens is kedves, de itt a végén a CTG-re nem a kórházba, hanem magánba kell menni. Az meg pénz. Így összességében nem olcsóbb. A kórházban így is az első kérdés, ki az orvosom, ha nem lenne, az a létra alja. Ilyenkor büszkén mondom, még ha nem is ismerem. Azon gondolkodtam, kicsit lazább viszony kéne az orvosommal, mégiscsak a legintimebb pillanatban, magamon kívül leszek vele kapcsolatban. De hogy lehet a viszonyon lazítani úgy, hogy az még beleférjen? Cukorterhelés negatív. Toxoplazma negatív.
Ma voltam a III. UH szűrésen, Á. pontosan érkezett, én tornáról estem oda – találtam ingyenes tornát a kórházban, fű alatt terjed az infó -, és lám, az UH szobában a fogadott orvosom. Á.-t kiküldte. Ezen annyira megdöbbentem, hogy szólni sem tudtam. Hogy hadd jöjjön be, vagy, hogy miért nem jöhet be, eddig lehetett, ő így tud kapcsolódni, stb. Aztán mindenféle magyarázatot gyártottam: túl kicsi a szoba, nem kérdeztem meg előtte, ez a szokás nála, nem akarta, hogy mások is behozzák a tolongó népet. De ezek nem indokok. Elcsesztem.
És erről beszéltem. Doki előtt blokk. Közbeszól az autoritás. Pedig kedves akar lenni, monotonon dünnyögi a poénokat, de annyira visszafogott, hogy az zavarba ejtő. Kérdeztem, tuti fiú-e, mire ismét láthattam a „heréit” és a „szerszámát”, hiszek már a szememnek, csak kontroll győzedelmeskedik, mint a terhességi teszteknél, hármat egy csapásra.
„Kicsit kevesebb a magzatvíz, de végül is normális. Kicsit kisebb a has körfogata, de végül is normális.” Meg vagyok róla győződve, hogy ha még két mondatot kicsikarna magából, akkor tökéletes lehetne. De így elbizonytalanít. Mert oké, hogy minden oké, de akkor minek mondja, hogy kevesebb, meg hogy kisebb. Aztán meg leírja, hogy minden rendben. Pihenés és több magnézium. De hova pihenjek, azt hittem, eddig csak azt tettem. Arra gondoltam, hogy van egy tartomány, aminek ha az aljához közelítek, akkor a doki inkább elővigyázatos lesz. Szóval minden a kommunikáción múlik, és azt már érzem, hogy nekem kell segítenem. Kérdésekkel.
Az itthonlét miatt engem a baba érkezése foglalkoztat, csak ezen pörgök, Á.-t a szakma - meg persze a baba is, hiszen nagyon toleráns és várja őt, de sok is neki -, így távolodunk, én untathatom őt, ő meg engem. Erre nagyon kell figyelnünk, hogy semmiből se legyen sok. Se kevés. Egy hónapja itthon és meg se kottyan. Persze van még munkám, igaz takarékon és itthon.
Keve még a fenekével van lefelé, szóval lassan ideje lesz befordulnia. Várom azokat a nagyobb mozdulatokat, ami fáj, hátha megtörténik. Addig is edz szorgalmasan.
