Terhesnapló 3. – Nem, nem, nem és nem

A férjemmel a rendelőben találkoztunk, hamar sorra kerültem. A nőgyógyászom nem sokat izgatta magát az eredményen, ultrahang leleteimet látva, és a ciklusom hosszát figyelembe véve sietősen odafirkantotta a kiskönyvembe a július 7-ei dátum mellé: plusz egy hét. Annyit mondott, hogy az AFP eredmény nem sokat ér amúgy se, de úgy meg végképpen nem, ha hamarabb vették le a vért. Még csak meg se ismételjük, helyette február 16-án kell mennem egy megbízható genetikus orvoshoz, aki alaposan átvizsgálja. a kisbabámat. És akkor már remélem azt is megtudom, hogy mi van a lába között.

Már éppen megnyugodtam volna, mikor a vérnyomás naplómra pillantva közölte: „na jó, ennyi volt, akkor felírom a gyógyszert”. Én riadtan rákérdeztem, hogy nem fog-e ártani a babának. Mire félig felháborodva, félig viccesen visszautasította a feltételezést, hogy képes lenne ártani a drága magzatomnak. Továbbá érdeklődött, hogy ezeket a marhaságokat honnan veszem. A férjem segítőkészen közbeszúrta, hogy „a babafórumról!”. Ha lett volna rá mód, a jó doktor ezt hallván felnyársalt volna a tekintetével. Mire én kétségbeesett kötelességtudatból, vérvörösen hadarni kezdtem, hogy igazán rendkívül hasznos értesüléseket lehet szerezni az Internetről. Nem tudtam folytatni, mert a két hímnemű egyed összekacsintva, harsányan hahotázni kezdett.

Mindenesetre a vérnyomáscsökkentésemet háromszor egy Dopegyt-tel kezdjük, aztán meglátjuk. Nem örültem neki. Az orvos látva fancsali ábrázatomat elmagyarázta a helyzetet: „Nézze, nekem semmi bajom a 140-es vérnyomással általában, de ha mondjuk, Önt a férje felidegesíti – ami persze elő nem fordulhat – akkor innen nagyon könnyen szökhet túl magasra. Az anya szervezete ösztönösen a saját agyát és szívét védi ilyen helyzetben, a magzatot, mint perifériát érzékeli, lekapcsolja. Mire észreveszi, hogy fáj a feje, és pontokat lát, a magzat két perce nem kapott vért.”

Remek, meg vagyok győzve, hol van az a gyógyszer?! Sebaj, legalább ezzel eldőlt a helyzet, és a vérnyomás-méricskélést megúszom. „Természetesen a vérnyomását ugyanúgy mérni kell naponta minimum háromszor.” Szuper, milyen jó hír jöhet még… „Vetkőzzön le, csillagom, megvizsgálom!” Ja, tényleg, erre igazán számíthattam volna…

Persze fülig érő szájjal léptem ki a rendelőajtón, fülemben a doppler által közvetített szapora, de mégis lágy lódobogással, kisebbik gyermekem édes szívhangjával.

Hétfőn elkezdtem a vérnyomáscsökkentőt. Olvastam a mellékhatások közt kezdeti álmatagságról, de komatózisról igazán nem volt szó?! Kedden tetőzött a dolog, egy egész napos konferencián kellett részt vennem, a vállalat egyik felsővezetőjével. Folyamatosan próbáltam a székem milliméterről milliméterre hátrébb csúsztatni, hogy legalább a látószögéből kikerülve aludjak el, ha már közelít az elkerülhetetlen holtpont. Gonosz kis álommanók színes álomport lehelnek az ember szemhéjára, amitől azok vaskossá és nehézzé, pillái pedig ólomsúlyúvá válnak.. Többször is lehunytam a szemem egy pillanatra, de sajnos nem egy pillanat múlva nyitottam ki.

Aztán egyszer csak óvatos rebbenés, apró dobbanások az alhasamban. Hm, a kétes eredetű majonéz hatását mindenképp ki akartam zárni, ezért vártam, mozdulatlanná dermedve figyeltem befelé, miközben szemem az előadóra szegeződött. És ekkor újra, apró rezdülés, pici, apró, puha mozdulatok, rándulások. A hasamra simítottam a kezem, és érintéssel üzentem: szia, édes kincsem, itt van az anyukád…