Születésnapló De akkor hogy születnek a gyerekek?

December

K. naplója:

A nőgyógyászom elküldött még novemberben hasi ultrahangra, hát ezt decemberben sikerült is megcsináltatnom, egy hónapot vártam az időpontra. Persze, nem bírtam ki a nem pisilést, hajnali ötre húztam az órát, hogy tuti legyek, három órával előtte nem szabad. Na de hétkor pedig kakilnom kellett, hát az nem ment pisi nélkül. Kompenzálásképpen ittam a regiment vizet, becsülettel tele raktam, túlságosan is. Végül minden rendben ment, kivéve, hogy a teli hólyag pontosan beállt 8:10-re, a kapott időpontomra, amikor kijöttek, hogy késik a rendelés, mert egy doki van. Mindenfélét fantáziáltam, amiben nincs víz, csak szárazság, azt hittem, meghalok. Mondta is az ultrahangos: kicsit nyomja a baba a veséit. Hát, éreztem.

A bőrklinikán pedig, ahova szintén egy hónapot vártam, közölték, 5500 Ft lesz a vérvétel a hepa-szűrésre. Hát, ezt senki nem mondta. Még szerencse, hogy nem volt nálam ennyi pénz. Átküldött az sztk-ba, hogy hátha ott is leveszik. Levették. Egy órát vártam. Egy óra alatt megvoltam, szemben az egy havi várakozással.

A 16. héten jött az AFP szűrés, ahol hepatitiszt is néznek. Mondtam, nekem azt már megcsinálták. Mondták neeem, majd most. Mondom, deee, külön kérésre. „Nem baj, mi is levesszük.” Újabb költség az egészségügynek. Feleslegesen. „Hoztam vizeletet is.” „Hát azt adja majd az orvosának, ha találkoznak.” „Ő mondta, hozzam ide, most nem találkozunk.” Megcsinálták, a végeredmény negatív, egy 3x5-ös pénztári blokkon. Itt spórolták meg a második hepa szűrést.

Már a 18. hetet töltöm, egyre többen mondják, már biztosan érzem, hogy mozog, de én nem, és ennek nem örülök. Vagy csak nem veszem észre?

Ma jön anyu, palócleves lesz és palacsinta. Á már annyira régen akarja ezt a levest elkészíteni, hogy nem is emlékeztetem, csak disznót ne, de ez van. Még mindig jobb, mint a marha. Majd a csipetkével és a palacsintával jól lakom.

Néhány nap telt el és szerintem ez most már az. A baba. Mozog bent. Mintha kapirgálná a hasam belülről. Á. azt mondta, olyan kétségbeesetten mondom, lehet benne valami, mert nem tudom, jól érzem-e. Lehet ezt nem jól érezni? Végül meggyőzöm magam: ha nem jön „pukk” a végén, akkor tuti ő mozog.

Ma voltam magzati szívultrahangon, ahol közölték, hogy túl korán jöttem, 20 hetesen több értelme lenne, mert most csak annyit tud mondani, hogy „súlyos szívfejlődési rendellenesség nem látható”, így visszarendelt egy hónap múlva. Aztán persze nem akart a kollégára rosszat mondani, végül kedvesre váltott, a baba nemét azonban nem árulta el, hiszen én „gyermekkardiológushoz jöttem, nem?”. Mondom de. „Akkor köszönöm.” És folytatta az ultrahangot. Á. újfent csak támaszkodott és mosolygott, mint a kórházi sírógörcsnél. Hát ettől nem lehet dühbe gurulni. Hogy miért is nem találom ki az orvosok gondolatait?

Komolyan gondolkodom, és mindig megfogadom, a következő flegma, lenéző, vagy bunkó egészségügyis dolgozónak elmondom, ez mennyire nem oké, ahogyan beszél, és én kérem ki magamnak, de aztán jön a lelkifurdalás, meg az „ő is ember” duma, de végtére is… Kit érdekel, ha rossz napja van. Nekem is van, attól még nem vagyok undok a klienseimmel.

Már nagyon szeretném tudni. Irtó kíváncsi vagyok. Az elején fiút szerettem volna, amitől lelkifurdalásom lett, hogy nem lehet valamit akarni. Aztán később lány-érzésem volt. Ez a mai napig van. Á. is azt mondta, előtte is lány képe jelenik meg, a barátnőm szerint pedig statisztikailag lánynak kell lennie. Szóval várunk. Az az érzésem, hogy ez a kettős felkészülés pontosan azt segíti, hogy bármi is a neme, mindenképpen örüljek. Mert „egészséges”. És mert „Világbéke”.

Igenis, van olyan, hogy mit szeretnék, meg van olyan, hogy még nem tudom, mi lesz, de már nézegetem a babaruhákat és a miniatűr kesztyűket. Te jó ég, mennyire pici lesz!

Hajnali kelés, azt álmodtam, a mamáméknál szülök. Keresztanyám még él, mama és ő is egészségügyis, itt nem lehet gond, a szülőszoba Süttő, a nappali, mondom is, ez az igazi otthonszülés, mire mama, hogy hát igen, de ez kórház volt korábban. Kérdem, hol a doki, „a szomszéd szobában, mindjárt jön és ad érzéstelenítőt”. Ettől megnyugodtam, mégsem egy szimpla lakás. Aztán fájások, asztalra felfekvés a félhomályban, anyu és mama mondja, toljak, de végül téves riasztás, csak egy „pukk” jött. Én meg kérdezem, mennyi a gyerek Apgarja. Jesszus. Hát tényleg ez az első kérdésem? Szóval, azóta ébren, már a császáros-farfekvéses és mindenféle fantázián túl, de még mindig nem tudok aludni.

A hasam egyre nő, és amit eddig gúnnyal illettem és fejlövést kértem, ha én is hasonlóan teszek, az bekövetkezett. Büszkén viselem egyre gömbölyödő hasam, az ultrahang előtt dagadok ki azok közül, akik nálam kisebb méretekkel érkeznek, még a kardigánomat is félrehúzom, hogy jól látható legyek. Mert most már van, akinél én is terhesebb vagyok.

A 18. héten voltam a saját nőgyógyászomnál, aki nem látta a nemét, mert keresztben volt a lába. Mint aki lazán hanyatt vágta magát, aztán se ide, se oda. Amikor kijöttünk a rendelőből, Á. és én is telefonon hívtuk a nagymamákat, ők meg egyszerre két oldalról, ugyanabban a pillanatban a vonal túlvégén, hogy hát tuti lány, mert szégyellős. Ezt később többektől hallottam. Rendben. De akkor hogy születnek a gyerekek???

A 18. hetes „nagy” ultrahangon megtudtam, hogy kisfiúnk lesz. A dokit kértem, mondja meg, ha látja, mire ő a művelet közben orra alá motyogja, én meg „Tessék???” Ő kihangosít, mutatja, mondja is, hogy 100%, és én most mindent láttam. Összetéveszthetetlen volt. Mondta is a doki, az apuka örülni fog, mert első baba. Miért hiszik azt az emberek, hogy az apák elsőnek fiút szeretnének? Vagy csak annyit, a sorban legyen egy fiú? Á. sajnos nem volt ott, éppen tanított, telefonon hívtam, a diákok ujjongtak, én meg az utcán bőgtem.

Azt álmodtam, hogy lányunk született és elfelejtettem a nevét. Fogtam a karomban a babát, de nem jutott eszembe. Sírni kezdtem. Rohantam Á.-hoz, ő sem emlékezett. És senki a rokonságból. Szörnyű volt.

December 20-án sorozatrúgást adott le, soha előtte még ilyet, épp egy szerelmi történetet hallgattam, nem akartam megszakítani a barátnőmet, pedig Á. kérte, azonnal szóljak. De nem volt szívem. Ez már komolyabb, öblösebb, a harang belsejének megkondítása volt.

A nevekkel még hadilábon, továbbra is a JóskaPista vezet, csak viccre vesszük, de nincs épkézláb ötlet. Pedig gondoltam, na, ha megtudjuk a nemét, az megkönnyíti.

Azáltal, hogy kiderült, kisfiúnk lesz, én sokkal inkább any(j)a lettem. Á. is úgy hívja, „kisfiam”. Vicceseket énekel neki.

Egyre intenzívebben rugdos, már sok mindent felismerek. Például tudom, mikor készül rúgni, és azt is, ha ő mocorog és nem a gyomrom. Nem is értem, miért izgultam ezen, most már annyira értem. Felesleges volt a sürgetés.

Annyiszor megfogadtam azt is, hogy ha barátom vagy ismerősöm babát vár majd, én nem fogok tanácsokat osztani, nem adok ötleteket, se kéretlen okoskodást, mert ezek elárasztása se hozzám, se a babához nem képes igazodni. Nem tud egy „nagyon terhes” a „kicsit terhesre” igazán ráhangolódni, és minden, amit mondanak vagy tesznek, előrébb mutat ahhoz képest, ahol én tartok. Amikor én még a gondolatot szoktam, ők a gyesről kérdezősködtek, amikor pedig már elfogadtam, nem értették, miért nincs még a szoba berendezve és hogyhogy nem vettünk még ruhákat. Szóval se tanács, se ötezer ugyanolyan fénykép a babáról, amihez elvárt a mosolygás. Reményeim szerint.

Karácsonyra kaptam könyveket, meg babaszőnyeget, és az első kis pólót Új-Zélandról. Már alig várom, hogy január végén, felhagyva a munkával, apránként felkészüljek őrá.

Szilveszterkor jól megtáncoltattam a kisfiam, és minden felesnél én is koccinthattam valamilyen mini mangós koktéllal, persze feles pohárban. A barátaim nem akartak kihagyni a buliból.

Január 6-án töltöm be a 22. hetet. Nagyon büszke vagyok magamra. Már le is fotóztattam a hasam. Tipikus.

Á. naplója:

Szalagavató ünnepségre utaztam, a városban még kószáltam előtte kicsit; megittam egy kávét. Közben Sánta Ferenc regényét olvastam, Az ötödik pecsét címűt. Találtam benne egy részt, amit rögvest beolvastam K.-nak a telefonba. Ő bőgött.

„Az élet hírt adott neked magáról, illetve arról, hogy miért is vagy a világon… Hogy miért is élsz a földön? Hogy egyszer majd te azok közé tartozol majd, akiknek mindent köszönhetünk. Hogy egyszer majd te is édesanya leszel! Az, akit a legjobban tisztelünk az egész földön, és minden dolgok között! Az előtt az emberiség meghajtja a fejét, s aki előtt mi férfiak örökké gyermeknek érezzük magunkat. Édesanya leszel! És mindenki számára parancs lesz, hogy a boldogságot csak úgy képes megszerezni, hogy téged boldoggá tesz, és megszabadít a szomorúságtól. Hogy óvjon és féltsen téged, mert magát óvja és őrzi benned, és önmaga ellen vétkezik, ha rosszat cselekszik veled. És mindenki számára parancs lesz, hogy a te mindennél hatalmasabb és követelőbb törvényed szerint éljen, és a te törvényed szerint rendezze be az életét. A te törvényed szerint, mely azt követeli, hogy az élet az életért van, hogy minden cselekedetnek az életért kell történnie, hogy minden mozdulatnak az élet megőrzését kell szolgálnia. És mindenki számára parancs lesz, hogy azért éljen a földön, hogy téged semmi ne szomorítson, bántás soha ne érjen, gond ne kísérjen, félelmet ne ismerj meg, hogy úgy foganhasson benned majd a gyermek, és úgy hordozd őt magadban a szíved alatt, hogy titkos és a vérben bujkáló emlékezet csak szépet és jót ajándékozzon neki! Erre a parancsra nősz majd fel, és ezt a parancsot fogod hirdetni az emberiségnek!”

K. többször kérdezte, mielőtt a szívultrahangra mentünk, hogy izgulok-e amiatt, hogy talán most megtudjuk a nemét. Persze nagyon érdekelt, de cseppet sem voltam izgatott. Nem tudok magyarázatot adni rá, de kamaszkorom óta nem izgulok a végül be nem következő próbatételek előtt – mintha megérezném, hogy elhárulnak a dolgok. A mélyen tisztelt professzorasszony persze leterelt minket. Az inkorrekt hangnemet legközelebb szóval büntetem. K. olykor fél is megjelenni velem.

A nőgyógyászhoz készülődtünk, hogy a vizsgálat során talán felfedi a kicsi a nemét, megint csak nem izgultam, talán csak az utolsó pillanatokban egy kicsit, de hát a török basa törökülésben trónolt, tehát ismét tudatlanok maradtunk.

K. ismét vizsgálatra ment - istenem, megint fogalmam sincs melyikre -, ahol ismét esély volt arra, hogy kiderüljön a csemete neme, de nem tarthattam vele, mert tanítani voltam. Tudtam mikor kerül sorra – természetesen a lyukasórám után – szóval megbeszéltük, hogy mindenképpen felveszem a telefont. No, most már izgultam, mint a fene. Szóltam a diákjaimnak, hogy fontos hívást várok, ezért ne haragudjanak, de föl fogom venni a telefont.

Az óra közepén csörgött K., exkuzáltam magam és a folyosóra mentem, a hangja reszkető volt, de mégis örömmel teli. Fütyis. Nagyon örültem, bár össze is zavarodtam, mert már hosszú-hosszú hetek óta, észrevétlenül megszoktam, hogy fantáziámban kislány jelenik meg. Egészen különös volt, hogy kifejezett erőfeszítést kellett tennem, amikor a fantáziát reáliára kellett váltani. Ezt főleg akkor tapasztaltam, amikor szüleimet hívtam telefonon, és ki kellett ejtenem a számon, hogy kisfiú, mert interferált e szóval az, ami lelki szemeim előtt megjelent.

No, de még ez előtt, mikor visszamentem az osztályterembe, gondoltam, derék tanerőhöz méltó módon, nem kötök az orrukra semmit, hisz nem őriztünk együtt libát, és hát az óra sem szakadhat félbe. A rush-élményt jól lepleztem volna, de az egyik tanítványom poénból megkérdezte, mikor beléptem: „Jó hír?”. Annyi színészi erőm nem volt viszont, hogy fapofával kitérjek a válasz elől, és eltussoljam a dolgot, szóval vigyorogva, halkan bemondtam: „Kisfiam lesz.” Viharos erejű ovációba kezdett az osztály. Nagyon jó érzés volt; ez az elsöprő együtt-örülés segített megélni, kiteljesíteni az élményt – libabőrös lettem. Még akkor is, ha közben tudtam, annak is örülnek, hogy remek alkalom nyílott arra, hogy legálisan kisiklassuk az órát. Az éljenzaj után persze záporoztak a kérdések, de hamar rövidre zártam, és jó terminátorként végignyomtam az órát.

K. azt álmodta, hogy elfelejtette a baba nevét. Felzaklatta, úgyhogy el sem merem neki mondani, hogy ugyanazon éjszakán azt álmodtam, megszült, de észre sem vette, az utolsó hetekben valamiféle öntudatlan állapotban volt rejtélyes módon - ezt én nem látom, mert hosszan távol voltam; ő maga mondja. És azt sem tudja hová lett a gyerek, és hogy él-e még. Így természetesen neve sem volt. Ahogy egyébként még ébren sincs.

Mióta tudjuk, kisfiunk lesz, egyre-másra röpködnek a nevek, én meg lapítok, hümmögök, javasolni semmit nem merek, inkább csak annak adok hangot, ha egyik vagy másik egyáltalán nem tetszik. Ezekből rohadt sok van. Sajna nem könnyű velem, érzem, ebből még baj lehet, tolom magam előtt a vihart azzal, hogy kussolok, vagy viccel ütöm el a dolgot. Hogy, mondjuk, legyen a neve Ugolin vagy Hártmund. De legalábbis Szervác. (Van egy titkos kedvenc nevem, de az sem problémamentes a túlságosan zenei hangzása miatt.)

K., arany szívem, nem először mondja nekem nagy büszkén, hogy hál’ isten nem olyan, mint a többi buggyant kismama, akik csak a pocaklakóról tudnak áradozni, és a terhességen kívül más témát nem ismernek. És, hogy szóljak rá, ha ő is kezdene elmozdulni ebbe az irányba. Finoman mondtam neki, hogy most is, azzal, hogy puffog, ugyanazt valósítja meg, mint kárhoztatott fajtársai. Mert végeredményben ez a monológ is egyazon rugóra jár. K. sokat karattyol, de – nincs még merszem nagyon megmondani neki – szinte csak erről beszél.

Nekem gyakran nehezemre esik ráhangolódni, főképp, amikor valamivel nagyon el vagyok foglalva, ő pedig bevezetés nélkül expozét tart, mondjuk, egyes vitamin-beviteli előírásokról, én meg csak üres fejjel bólogatok; talán nem fülel le minden alkalommal, de örülök, hogy megértő, tudatában van, hogy szükségképpen nem lehetünk minden pillanatban azonos intenzitással bevonódva e témába. Azért néha eltűnődöm, a terhesség félidejénél miért nem hoz lázba, hogy például a kiságyat tervezgessük és más effélék. Hogy rosszfejség-e részemről. Aztán azzal nyugtatom magam, hogy én a kisfiunkra várok – ő, a csoda, adott –, a körülmények pedig megválaszthatók. Meg aztán, K-t ez izgalomban tartja – döntsön csak ő a legtöbb ilyesfajta dolog felől.

Kapott ajándékba egy babaszőnyeget - már ha ez a megfelelő megnevezés: olyan, mint egy polifóm, de sok, színesebbnél színesebb puzzle-ből áll, a belsejükben pedig kiemelhető állatok, dínók és egyebek találhatók. No, ezt például varázslatosnak találtam, nagyon tetszik; valóban el voltam ragadtatva, hogy milyen jó lesz ez a babánknak, de úgy érzem, a büdös életbe’ nem forgattam volna ilyesminek a beszerzését a fejemben. Remélem, ez még nem a nemtörődömség.

Szentestén külön kellett lennünk – rossz érzés volt, mert épp csak elkezdett rugdosni, én pedig szerettem volna osztozni az élményben. Irigység fogott el, amikor K. a telefonban említette, hogy milyen sokszor ad jelt magáról. Nem is tudtam kimutatni az örömöm, mert nem vagyok egy nagy telefon-huszár. Nehezemre esik bensőséges beszélgetéseket tisztességgel levezényelni mobilon.

Karácsony táján már szokásszerűen úgy szólongatom: „Édes kisfiam”. No, erről aztán eszembe jött a kilencvenes évek első felében mulatósdiszkó-paródiát művelő – s azt gondolom, máig érvényes – Tekknő nevezetű együttes Discotor című albumán hallható örökzöld, melynek címe: Fijam. Ezt is énekelgetem neki, K.-val jókat derülve:

Szilveszter éjjelén K. is sokat mulatott, táncolt hajnalig. Büszke vagyok, hogy ilyen vagány anyukája van a lurkónknak. Nagy félelmem az egészségtelen begubózás, amit oly’ sok fiatal szülőnél tapasztalni. Mi dolgozni fogunk azon, hogy feleslegesen ne izoláljuk magunkat. Az a képzetem, hogy a gyermek fizikai és szellemi egészségéhez az is hozzájárul, ha a szülők mozgékonyak, és nem ijednek meg a külvilágtól, s nem mondanak le teljes mértékben a korábbi életvitelükről.