Az anyai megérzések

Ha nem is hittem bennük, de mindig figyeltem a megérzéseimre: emberekkel, munkával és egyebekkel kapcsolatban. Ha felülbíráltam őket, sokszor kiderült, rosszul tettem, alapos hasra esés lett a vége általában. Mostanra olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek megszüntették minden bizonytalanságomat: megérzések márpedig vannak, és érdemes hallgatni rájuk. Főleg az anyai megérzésekre.

Kezdődött azzal, mikor egy szép októberi napon úgy éreztem, nem vagyok egészen egyedül. Senki sem volt körülöttem, de én nem is a külvilágban éreztem társat, hanem a testemen belül. Olyan furcsán másnak éreztem a hasam. Még bőven volt időm a következő vérzésemig, így nem sok értelme lett volna terhességi tesztért rohannom a patikába. Így inkább csak figyelgettem magam pár napig, aztán elmondtam a gyanúmat az Embernek is. Közben viszont már abban a tudatban, hogy babánk lesz, nem ittam egy kortyot sem, és minden egyéb tekintetben próbáltam úgy élni, hogy az a lehető legoptimálisabb lehessen egy embriónak is.

Úgy 8 nap múlva kellett volna megjönnie, de semmi. Vártunk még két-három napot, de még mindig semmi. Vettem egy tesztet, este kicsomagoltam, és gyakorlatilag az első pár csepp vizelettől kivágódott rajta a két csík. Anyám, tényleg terhes vagyok!

A következő hasonló eset is a terhességhez kötődik: valahogy az elejétől kezdve meg voltam róla győződve, hogy lány lesz. Pontosítok, részemről kétség sem férhetett hozzá, hogy lány lesz. Így amikor az Ember később a nagy hasamat simogatva úgy szólította, hogy „Tökikém”, mondtam neki, hogy szerintem hanyagolja, ha nem akarja megbántani. A gyerek akkoriban szégyellősnek mutatkozott, az istenért sem akart úgy feküdni, hogy a szonográfus az ultrahangon láthasson is valamit. Mondjuk, én nem is ragaszkodtam volna hozzá, de az apja igen.

A 36. héten sikerült csak elcsípni alulnézetből, a doki nekem nem mondta meg, mit lát, csak az apjának írta ki a képernyőre. Aki ettől kezdve olyan tejbetök módra vigyorgott, hogy hazáig ki kellett húznom belőle az igazságot. Hát nem tévedhettem, olyan nincs, hogy úgy érzem, lányom lesz, aztán mégiscsak fiú! De nem tévedtem, immár orvosilag is alátámasztották, hogy helyes volt a megérzésem.

És ez a dolog - nálam legalábbis - működik azóta is. Megérzem még az első tünetek előtt, ha beteg lesz a gyerek, megéreztem, ha komolyabb baleset érte a távollétemben. Sokszor azt is megéreztem az ágyamban fekve, félálomban, ha rosszat álmodott, nyugtalanul aludt a maga szobájában.

És ezt nem tudom hormokkal vagy bármi mással magyarázni. Ikreknél bizonyítottan van egyféle egymás iránti érzékenység, intuíció, sokszor még akkor is, ha külön nevelkedtek és nem is tudnak egymásról. A nőgyógyászom pedig a terhesség alatt sokszor elmondta, hogy véleménye szerint a nők anyai megérzései valósak és fontos odafigyelni rájuk.

Ti mit gondoltok? És milyen megérzéseitek vannak anyaként?

Ha tetszett a cikk és van kedved, csatlakozz a Babanet Facebook rajongói oldalához is!