Terhesnapló 2. - Ez már a befelé fordulás?

Én sem hiszek abban, hogy ez kizárólag testi dolog lenne, szerintem is érezném, ha már csak napok lennének hátra, és amíg az orvos meg nem ijesztett, úgy éreztem, ez a baba tovább fog benn maradni, mint a Kicsi. De arra azért jó volt, hogy egyrészt tényleg egy kicsit többet pihenjek, másrészt elkezdjek összepakolni. Már olyan felerészt kész van a kórházi táskám, van külön egy rendes sporttáska a gyermekágyas napokra, és egy kisebb táska a szülőszobára. Még a papucs hiányzik belőlük, azt szeretnék újat venni, és a páromnak is kell egy.

Szedem a magnéziumot, mennyiséget nem mondtak, így csak este veszek be egyet, úgy tudom, este jobban felszívódik, és túlzásba vinni azért nem akarom. Elhatároztam, hogy csak azt vasalom, amit tényleg muszáj, a héten egyáltalán nem akarok vasalni. Azt hiszem, elkezdek kaját rendelni is – így akkor sem maradnának a fiúk ebéd nélkül, ha eltűnnék három napra. Persze anyósom főzhetne, de erről vannak vicces emlékeim – amikor a Nagy két éve lecsót reggelizett, mert az volt éppen anyósomnak, elétette és márpedig meg kellett enni, vagy az, hogy ő szinte egyformán csípősen főz mindent, ami nem édes.

Nyugodtabb vagyok, pihentebb is, pedig nem éreztem magam eddig se túlhajtottnak. Biztos a magnézium miatt van, kevesebb a keményedés is, bár érdekes, azt se éreztem tehernek vagy zavarónak, azt gondoltam, ilyenkor már miért ne készülődhetne a méhem. Persze, készülődni szabad, csak még ne álljon teljesen útra készen.

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor sok szülésen gondolkozásom közben egyszer csak beugrott az az érzés, az a bizonyos kicsusszanás. Korábban is tudtam, hogy ha el akarom érni a szülni akarok-érzést, akkor ezt kell megkeresnem magamban, de ha tudatosan akartam rá gondolni, akkor mindig csak az ugrott be, hogy persze, szép, jó, de fáj. Most meg egy nyugis pillanatban csak úgy, magától beugrott a kép, az érzés azzal a felhanggal, hogy de jó. Hogy igen, én ezt akarom, megint! Már el tudom képzelni a szép szülést újra, már kezdek nem félni.

Ma reggel meg néhány napja először kellett korán kelnem, lezuhanyoztam, felöltöztem, ültem az ágyam szélén és kenegettem a hasam, fogtam az ölemben, és azon gondolkoztam, hogy nemsokára nem a pocakomat fogom így az ölemben, hanem a kisfiamat. Ez már a befelé fordulás?

Megvolt az utolsó látogatásom is a védőnőnél. Olyan hihetetlen dolgok ezek, jön mindenből az utolsó. Persze csak előző este tíz körül esett le, hogy most tesztreggelis vércukormérés is lesz, amihez kéne két deci tej és egy zsemle. Zsemle nincs itthon, márpedig nem fogok hatkor kelni, hogy elmehessek zsemléért, amit hétkor megehetek, úgyhogy egy picit csaltam, egy kis szelet pirítóst ettem a tejhez. Aztán amikor 5,8 lett az eredmény, utólag bevallottam, hogy nem volt ám zsemle. Olyan nagy eltérés nem lehet egy zsemle meg egy kis szelet kenyér szénhidráttartalma között, és ezt is remekül feldolgozta a szervezetem. Vérnyomás rendben, vizelet rendben, szívhang szépen a bal oldalon, most már nagyon egy helyen van Csongor, de kézzel-lábbal azért kalimpál nagyokat, és a köldököm mellett balra tolja ki sokszor a popsiját, amiből arra következtetek, hogy eléggé lent van. De teljesen kitölti a rendelkezésre álló helyet, lent is szokott kaparászni kézzel, a talpait, sarkát meg sokszor a bordáimnál érzem.

A védőnő nagyon rendes volt, felajánlotta, hogy amikor találkozik a gyerekorvosunkkal a tanácsadáson, felírja a Csongornak szükséges recepteket, mert mindent vinni kell a kórházba, és be is dobja nekünk. Szuper, utána kiváltom, és minden meglesz.

Csongor jó fej, Skorpió már nem lesz, és a 36 hét is megvan. Már csak egy hetet kérek, hogy december legyen. Voltam a kórházban a 36 hetes kötelező ultrahangon, ahol a 30. héten is, amikor panaszoltam, hogy milyen béna, nem látom a képet, és nem becsülnek súlyt – most is ugyanilyen volt. Pár milliméterrel kisebbnek mérték a fejét és hosszabbnak a combját, mint egy hete a saját dokim, a méhlepényt pedig 3. fokban érettnek, pedig a múlt heti leleten még 2. fok szerepel, remélem, azért ez nem jelent nagyon közeli szülést. Bár a saját orvosom véleményének jobban hiszek.

Ultrahang után átmentem az ambulanciára az első NST-re! Ültem egy kényelmes fotelban – csak felkelni ne kelljen – és hallgattam a kisbabám szívhangját. Drukkoltam, hogy mozogjon, kint a váróban még nagyon virgonc volt, aztán az első percek elteltével most is mindent beleadott, elégedettek voltak vele. Mondtam, hogy szeretném levetetni a kenetet a streptococcus B szűréshez, ugyanis már tudtam korábbról, hogy ez itt nem része az alapvető protokollnak. Nem tudtam rábeszélni a doktornőt, azt mondta, ha eddig negatív voltam és nincs ráutaló tünetem, akkor nem szokták levenni – én meg igazából nem ragaszkodtam annyira hozzá.

Mehettem haza busszal, mert reggel a párom bevitt, de hazafelé már nem tudott. Nem is lett volna baj, de a helyi járat és a helyközi indulása között eltelt másfél óra, amit könyvesboltban és játékboltban töltöttem ahelyett, hogy beültem volna valami kávézóba pihenni. Így aztán itthon leszállva a buszról már nagyon pingvinesen közlekedtem, de még bementem a boltba, a háziorvoshoz táppénzes papírért, a védőnőhöz a receptekért, ha már a közelben jártam, úgyhogy alapos séta volt. Itthon már vártak a gyerekek, megebédeltünk, aztán pihentem végre. Tényleg úgy érzem, hogy többet pihenek, bár nem tudtam betartani, hogy nem vasalok egy hétig, végül főztem is mindennap, és hát az a pihenés vicces formája, amikor leülök, felteszem a lábam, és a Kicsi abban a pillanatban jön a feltett lábamon lovagolni. De jól vagyok, egyre nyugodtabb vagyok, örülök a 36 hétnek, és várom a decembert meg a 37. hetet. Jövő hétre már rendeltem ebédet!

A sok feltett lábú pihenésnek köszönhetően majdnem kész a kismamapulcsim, még pár napja van hátra. Lehet, hogy Csongor tudja, hogy még fel akarom venni egyszer, és utána jöhet?

Éva