Végre anya lettem! Teherbe esésem története. „Az utazás néha nehéz, és talán az út sincs tökéletes állapotban, de végül odaérsz.” Emery Lord

Tudtam, hogy egyszer szeretnék édesanya lenni.
A vágyaimban úgy képzeltem, hogy egy gyönyörökkel teli szerelmeskedés után megfogan szerelmünk legcsodálatosabb ajándéka. De ez a vágy hamar szertefoszlott, mikor egy rutinvizsgálatnál a nőgyógyász azt mondta, hogy nekem sosem lehet gyermekem. 

Döntöttünk, gyereket akarunk

Felkerestünk a párommal egy szakembert, aki a személyes beszélgetést követően különféle vizsgálatokra küldött mindkettőnket. Az eredmények tudatában megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben velünk.
A legnagyobb félelmem a petefészek átjárhatósági vizsgálat miatt volt. Sok minden rosszat olvastam előzőleg róla, ezért egy évig halogattam. Ha valaki a véleményemet kérdezné, utólag tudom, hogy hiba volt. Nem vagyunk egyformák. Ami másnak fájdalmas, neked lehet, hogy nem az. A katéter felhelyezése valóban nem egy orgazmus, de a vizsgálat abszolút fájdalommentes volt számomra.

Szóval ott álltunk, hogy mindkettőnkkel minden rendben, mégis repkednek a kérdőjelek, hogy miért nem jön össze a baba, miért ver így a sors, talán az égiek nem akarják, hogy szülők legyünk, vagy, hogy a párommal nem egymásnak vagyunk teremtve?
Elkezdődött a hormonkezelés hosszú időszaka. Tabletták, injekciók, ez utóbbi volt a „kedvencem”. Ment a hasba, a bőr alá a tű, amivel sosem ápoltam még csak haveri viszonyt sem.

Csak így lehet gyerekünk?

Reggel apuka-jelölt bemegy, leadja a „fiúkat”, majd délután a nőgyógyászati ágyon találom magam széttett lábakkal... az egész egy rideg, motorizált futószalag. A párommal közünk sincs egymáshoz: ő a váróban, én bent a kezelőben. A beavatkozás nem fájdalmas, csak kellemetlen. A orvosom nagyon kedves és humoros volt, elterelte a gondolataimat, pedig más sem járt a fejemben, mint hogy nekem tényleg csak ilyen módon lehet gyermekem?

Két hónap múlva újra ismétlődnek a folyamatok: hormontabletták és injekciók, ismét a beavatkozáson vagyok.  És újra negatív.
Tudtam, hogy nem dőlt még össze a világ, pedig belül kezdtem feladni.

Aztán jött az a bizonyos harmadik. Amikor minden más volt!
Elkezdtük újra a hormoninjekciókat, az első adag beadásának helye - nagyon halványan - még ma is látszik.
Aztán mikor a kezelőben voltam, nem kérdeztek tőlem semmit. Tudták ki vagyok, tudták ki a párom. Szinte észre se vettem, hogy túl vagyok az inszemináción.

Van remény? 

A beavatkozás utáni 3. napon az akkor kedvenc ételemet nem bírtam megenni. A hasam fel volt puffadva.
A párom vidéken volt, mikor aktuális volt, hogy teszteljem a terhességet. Kaptam az intézetben egy tesztet, de semmi leírás nem volt hozzá. Csak két csíkot láttam. Felmentem a netre, hogy ez vajon azt jelenti-e, amire gondolok?
Reggel volt, aznap épp szabad voltam, elrohantam a patikába és vettem két terhességi tesztet, biztos, ami biztos alapon. Hazarohantam, és a + jelből egyértelmű volt számomra, mit is jelent. Felhívtam az orvosomat, közöltem vele, hogy van két pozitív tesztem, hogyan tovább.
Másnapra behívott vérvételre. Levették reggel a vért, a délelőtt folyamára ígértek eredményt.

Hogy mulassuk az időt, anyukámmal az egyik legnagyobb bútoráruházba mentünk, mikor megszólalt a telefonom. Hatalmas boldogság fogott el, nem akartam elhinni!
Nem gondoltam többet a nehézségekre, a félelmeimre, az elmúlt 2 évre, csak arra, hogy végre anya leszek! A páromnak mindig mondtam, hogy ha gyerekünk lesz, venni fogok egy lógatható plüsstárolót, amit a telefon után azonnal be is tettem a kosaramba.
Két nappal később jött haza, addig őriztem a titkomat. A felhúzható szárítóra akasztottam fel a tárolót. Meglátta, de arra gondolt, hogy azért vettem meg, mert nem volt velem (előtte mindig lebeszélt róla). Emlékszel, mit mondtam: hogy mikor fogok ilyet venni? – kérdeztem.

Leesett neki. Mindketten sírtunk a boldogságtól. És a sors megjutalmazott bennünket a megpróbáltatásokért!

Büszkén mondom, hogy két csodaszép, kék szemű, szőke hajú kétpetéjű ikerlányok édesanyja vagyok!