Terhesnapló 7. – Hogy ez lenne a vég? Közel sem!

Elérkezett a 32. hét, a maga nehézségeivel és szépségeivel. A gyermek növekszik. Elvégre ez a dolga, nincs ebben semmi furcsa. A hasam vele együtt nő, én meg bálnának érzem magam. Hatalmasnak érzem magam, és nehézkesnek, nem is tudom, hova fog ez még fokozódni. Pedig nyilván fokozódni fog, még 6 hétig növekednie kell.

Mindehhez még az az érdekes, hogy tüneteimben visszatértem a terhesség legelejére, reggelente émelygek, állandóan álmos vagyok, és antiszociálissá váltam. Jó, lehet, hogy ez utóbbi sosem volt másképp, erről a barátaimat kellene megkérdezni. Egyébként már a környezetemben nagyon szülne a helyemben mindenki, ha valaki meglátja a hasamat, akkor rögtön azt hiszi, hogy közel van már a végső óra. Pedig nem, legalábbis a 6 hét számomra még beláthatatlanul sok időnek tűnik.

Az eheti nagy attrakció az ultrahang volt, tegnap kukkantottunk be Julcsihoz a kórházban. Most már biztos, hogy el akarok menni magánúton is megnézni sokdés ultrahanggal, mert nem láttam rendesen az arcát, és ez igazán tűrhetetlen. Úgyhogy jövő hétre intézek egy ilyen uh-t is, iszonyatosan kíváncsi vagyok, kire ütött az a gyerek. Tudom, hogy ez még nem mérvadó, hogy most, odabent hogy néz ki, de azért mégis, jó lesz látni.

Főleg így, hogy egyre több cucca már megvan, így egyre kézzelfoghatóbb a jelenléte a lakásban is. Megérkezett nagy viszontagságok között a zenélő forgója is, vettem profi overált, szinte már csak a pelenka hiányzik, hogy neki indulhasson az életnek. Nyilván sokkal több dolgot vásároltam, mint amennyire ténylegesen szüksége van egy újszülöttnek, de most valahogy úgy vagyok ezzel, hogy ez az utolsó lehetőségem, ki akarom élvezni, olvadozni a kisruháktól, zokniktól, cuki cuccoktól és majd persze Julcsitól.

Ezen a héten tettem le a lantot a szerkesztőségben is, kedden voltam utoljára, jól megbeszéltem a főszerkesztővel, hogy én már nem húznám fel a hegyre magam a szülésig. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, nehezen viselem az egyedüllétet, főleg akkor, mikor a nagylányok az apukájuknál vannak. Nem mintha nem lenne dolgom vagy ezer, a munkán kívül is vár bőven például a lakásban rendezkedés, gardróbot kell pakolni, lomtalanítani, hogy elférjenek Julcsi dolgai is rendesen, meg még hátra van a nagytakarítás is, amit úgyis részletekben kell megcsinálni, mert egyben már nem fog menni szusszal.

Tehát semmi alapom arra, hogy én itt egyedül problémázzak azon, hogy egyedül vagyok. De ha nem problémáznék, tán még lélegezni is elfelejtenék, ahogy ismerem magam.

Lujza

Lujza , 2014. november 07.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 

2014 11 10. 17:43
Imádom az írásaidat, szinte ugyanott tartunk pocakos létünk során,így jó tudni, hogy amit érzek, megélek, az normális, vagy legalábbis eggyel több nő is így van vele. Köszönöm Neked! :)
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?