Micónapló - Tata

Szombaton elvitte anyukám Csanit egy hétre magukhoz Mohácsra nyaralni, mi pedig vasárnap összepakoltuk a háromhetes Micót, és nekivágtunk életem legnehezebb látogatásának. Két erő hajtott, az egyik a hitetlenség: nem akartam belenyugodni, amíg a saját szememmel nem látom a megváltoztathatatlant. A másik: ha már megszültem ezt az édes kisbabát, a második dédunokát, akkor hadd lássa a szegény beteg Tatám az életben még legalább egyszer.

Nagy megrázkódtatás volt. Azt hiszem, most értettem meg, mit jelent: csak a teste. A fél éve még 135 kilós férfi csontsoványan feküdt az ágyon. Úgy éreztem egy pillanatra, mintha valaki jeges víz alá dugta volna a fejem, nem kaptam levegőt. Aztán megacéloztam a lelkem, léptem egyet előre, ölelésre nyújtottam a karom, és úgy hajoltam Tata fölé, hogy csak a mosolytól ragyogó arcomat lássa. Legyűrtem a félelmetes, szúró érzést a mellkasomban, és odaültem mellé a betegség-szagú ágyba, megfogtam a még most is hatalmas, ráncos kezét, és kérésére mesélni kezdtem. Azt mondta, ő nem beszélne, csak hallgatni szeretné, amit mondok.

Elmeséltem, hogyan született meg Micó baba, milyen volt a kórházban, és hogy élünk otthon két gyerekkel. Utána felelevenítettük azokat az emlékeket, mikor kislányként az ölébe ülve traktort vezettem, vagy amikor kisnyusziként ő épített nekem védőbunkert, a gonosz képzeletbeli kutyák, Fityisz és Hektor ellen. Nagyon nehezen beszélt már, de értettem, mikor mondta: „nem lehet elfelejteni”. Megígértem, hogy a gyerekeimnek is elmesélem majd. Azt válaszolta, mindig legyek hozzájuk őszinte. Megsimogatta a hajam, és drága csillagomnak nevezett.

Nem hittem, hogy képes lesz rá, de emberfeletti erővel felült mégis, és a karjába vette Micót, a dédunokáját, a gyermeket, akit már nem fog látni felnőni.

Nem tudott sokáig ülni, visszafeküdt, és akkor megkaptam az útravalót, néhány nehezen formált, tagolatlan mondat formájában. „Ha csak mész az utcán, jusson eszedbe, hogy én rád gondolok”.  „Mindig emlékezz azokra a kedves gondolatokra, amiket innen kaptál”.

Azt hiszem, elbúcsúztunk. Mondtam, hogy bármit megtennék érte, és hogy szeretem. Megígértem, hogy eljövök újra, amilyen hamar csak tudok: „várlak, ha várhatlak” – ezzel engedett el. Kiléptem a házból, ami a bennem lakó gyermeknek oly kedves, és próbáltam kiengedni a szívszaggató fájdalmat, a szenvedést, ami égette a torkom és verte a mellem. De nem sikerült. Mintha egy áttörhetetlen páncél lenne a lelkem helyén azóta is, és én, akinek sosem volt gondja az érzelmek kimutatásával, most meg vagyok lőve.

Úgy éreztem magam, mint aki egész nap a tűző napon kapált és szántott. Zúgott a fejem, rettenetesen fáradt és elgyötört voltam. Az én kis Micókám, mintha megérezte volna, hogy az édesanyjának mire van a legnagyobb szüksége: aznap éjjel aludta át először az éjszakát.

Ezek után lassan telt el a hét, Csani rettenetesen hiányzott. András visszament dolgozni, Micóka volt az egyetlen menedékem. Egyre többet volt ébren, szerette a babamasszázst, a zsipzsuppolást, meg azt, ha a kis babajátékait nézegetheti. Minden éjszaka aludt egyhuzamban 6-8 órát, és már csak napi 6-7szer szopizott váltott mellből. A haja és a szeme egyre világosabb, és elkezdtek az édes kis anyatejes hurkák sorakozni a karocskáján és a combikáján.

Szerdán leolvasztottam a hűtőt, és találtam egy utolsó adagot Tata legendás, házi töltésű hurka-kolbászából. Nem mertem visszafagyasztani, hátha megromlik. Inkább megsütöttem. Este átjöttek a barátaink olimpiát nézni, megettük. Mindenkinek ízlett, volt, aki szerint nagyüzemben kellene gyártani. Én meg csak ültem, megtört szemmel mosolyogtam, és próbáltam belevésni az ízlelőbimbómba az oly sokszor érzett fűszeres ízeket. Azt hiszem, akkor fogtam fel, hogy a Tatámmal együtt el kell búcsúznom oly sok kedves, menedéket adó szokástól: a hurka-kolbász ízű Ferenc-napi ünnepségektől, a hamis énekszótól hangos karácsonyoktól, az augusztus huszadikai, pörköltszaftos tanyabuliktól, és általában attól az elvárás-mentes és feltétlen közegtől, amiben a nagyszüleim összetartották ezt a szép, nagy családot.

Szombaton Mohácsra mentünk Csaniért, aki istenien érezte magát a Maminál. Címszavakban így jellemezném a nyaralását: medence, csúszda, játszótér, biciklizés, vonatozás, minipizza, palacsinta, kakaó… Az én kis bajnokom majd kicsattant a vidéki napfénytől és levegőtől. Hálás voltam édesanyámnak, hogy boldoggá teszi a szívemnek legkedvesebbet: a gyermekemet.

Közben hazajött a testvérem Angliából. Első útja neki is Tatához vezetett, aztán ő is odajött Mohácsra. Olyan jó volt látni, megölelni, tudtam, hogy ő az egyetlen, aki valóban érzi, amit én érzek. Ő helyettem is sírt, én pedig helyette is tartottam magam. Aztán ma kivittem a reptérre. Mikor kiszállt az autóból, akkor hasított belém, hogy most jobban fog hiányozni, mint bármikor, szeretném a kezét fogni, szeretnék mellette ülni, egyszerűen csak vele együtt szeretném nem várni azt telefont, amiből megtudjuk: mindennek vége. Kiszállt az autóból, és én elveszettnek éreztem magam.

Most itt ülök, és azon gondolkozom, hogy talán helytelen volt mindezt leírnom, másokat terhelnem és szomorítanom. De nem tudtam másról írni. Valahogy semmi nem tűnt elég fontosnak. Tata nélkül szegényebb lesz a mi kis világunk. Valóban kevesebben leszünk nélküle. Pedig Micóra nézve a fülemben cseng az izgatott hangom - ami felváltotta a mennyből az angyal fals családi kórusban előadott hangjait -, ahogy bejelentettem: jövő karácsonykor már eggyel többen leszünk. És hogy Tatának mi volt a reakciója erre? „Három-négyig mög se álljatok!”

Szofi

Ma reggel érkezett a hír Szofitól, hogy Tata elment örökre… Legyen neki könnyű a Föld. Szofi, neked sok erőt a továbblépéshez! Dia, a szerkesztő