HA ENNYITŐL MEGRETTENSZ, AKKOR TÉNYLEG NE VÁLLALJ GYEREKET

Tegnap megjelent egy cikkem, ami a szülők gyerekvállalás előtti és utáni képeire épült. Könnyed, szórakoztató, összekacsintós tartalomnak szántam, ám a Facebookon megjelenő kommentek egészen megdöbbentettek. Többen úgy érezték, ha ez tényleg így néz ki, ha valóban ilyen megterhelő szülőnek lenni, akkor ők köszönik szépen, ebből nem kérnek. Érted? A végén majd miattam fog satuféket nyomni Magyarország népesedése. Fiala Borcsa írása.

még egyszer mondom, lassan, tagoltan: a két gyerekem az életem alfája és ómegája, és a legjobb, legmegtisztelőbb, legmélyebb dolog, ami történt velem, hogy az anyjuk lehetek. És ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

 HA ENNYITŐL MEGRETTENSZ, AKKOR TÉNYLEG NE VÁLLALJ GYEREKET

Viszont.

Pontosan tudom, mekkora sokkot jelent a szülővé válás. Tizenöt éve történt, de a mai napig emlékszem rá, milyen pokolian nehéz volt ebbe az egészbe belerázódni, még úgy is, hogy olyan háztartásból jövök, ahol volt két darab, nálam egy bő évtizeddel fiatalabb testvérem. Úgyhogy én már kiskamaszként pelenkáztam, etettem, pesztráltam, és járkáltam fel-alá egy kitartóan bömbölő csecsemővel a vállamon. Akkor azt hittem, ezek alapján kenem-vágom, mivel jár az anyaság. Hatalmasat tévedtem. Mégis, honnan tudhattam volna, valóban mit jelent a folyamatos jelenlét évtizedeken keresztül? Hogy milyen érzés a szüntelen aggodalom és kétség. Hogy a gyerekeknek mindig vannak nehéz korszakai: a hathetes hasfájósan üvöltő, az önveszélyes mindent magára rántós, a dac, a kifogyhatatlan „miértes”, a „nem szeretem”, a dührohamos, és ezek vidám kombinációjaként a kamaszkor. Ahogy azt sem tudtam, hogy tényleg, milyen elmondhatatlan örömet tud jelenteni minden pillanatban a gyerekeim létezése. Vagy hogy a szülői feladataimmal majd javarészt egyedül kell megbirkóznom.

Mindenki más megküzdési stratégiát választ az élet által kínált kihívásokra. Nekem a humor szokott segíteni. Hogy tudok nevetni magamon, magunkon. Ezért is írtam meg a tegnapi cikket, mert viccesnek tartottam, és nagyon is tudtam azonosulni a szétcsúszott ábrázatú szülőkkel.

Mert igen, az anyaság pontosan így néz ki. És azzal követjük el a legnagyobb merényletet önmagunk és a gyerekeink ellen, ha csak a habos-babos, naptárképes verziót mutatjuk. Ahol az anyukák frissen szárított hajjal, üde arccal, mosolyogva szoptatják a békésen cuppogó csecsemőjüket. Nem tagadom, vannak ilyen pillanatok is. Meg olyanok, amikor az arcod szét van csúszva a hetek óta tartó ébrenléttől (igen, ez nem költői túlzás. A második gyerekem élete első két hónapjában éjjel nem aludt, a nagyobbik meg nappal – és én valóban piszkosul kifingtam a végére). Amikor kócosan, tompán, üveges szemekkel próbálod a sok szoptatástól sajgó mellbimbódat egy óbégató újszülött szájába tömködni, miközben csendesen zokogsz, és a világ legszarabb anyjának tartod magad. Ezek mind hozzátartoznak az összképhez. És csak úgy szabad gyereket vállalni, ha ezekkel tisztában vagy.

Mert onnantól, hogy megszületett (vagy akár megfogant) az a hőn áhított utód, örökre második helyre leszel sorolva az életedben – jó esetben.

Mert onnantól mindegy, hogy aznap épp bal lábbal keltél fel, összevesztél a pasiddal, rád pirított a főnök, kerülget az influenza, éppen pokolian éhes vagy, majd bepisilsz, vagy csak szeretnél egy kicsit egyedül lenni. Ha a gyereked is rosszul ébredt, berágott a haverra, lecseszte a tanára, betegség bujkál benne, éhes, szomjas, vécére kell mennie, vagy a társaságodra vágyik, akkor – szerintem – te veszel egy nagy levegőt, és szépen félreteszed a saját igényeidet. És nem, nem azért, mert elkényeztetett kis diktátort akarsz belőle nevelni. Hanem azért, mert az anyja vagy, szereted, és a megszülésével vállaltad, hogy ott leszel neki mindig, minden pillanatban, amikor szüksége van rád.

Ha pár karikás szemű kép elriaszt a gyerekvállalástól, akkor lehet, hogy neked valóban nem kell gyereket szülnöd. Mert ez csak a felszín. Sőt, továbbmegyek. Ne azért szülj, hogy azzal megmentsed a házasságod. Ne azért szülj, mert cukin fogtok együtt kinézni majd az Instagramon. Mert a férjed félrekefél a titkárnőjével. Mert az anyukád már szívja a véred, annyira vágyik az unokák után. Mert utálod a munkahelyedet, és a gyes pompás menekülőútnak látszik. Mert alulról karcolod a negyvenet. Mert unod az életed. Mert a terhességtől majd megnő a melled. Mert a pasid épp/már szeretne megállapodni. Mert azt mondja a kormány. Mert elfelejtettél védekezni. Mert pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Mert a barátnőid is már mind „lebabáztak”. Mert ez az élet rendje. Mert jó keresztény/muszlim/zsidó/buddhista vagy. Mert tényleg, miért ne.

Azért szülj, mert te azt a gyereket akarod, tiszta szívedből. A szép és a nehéz részeivel együtt.

És vállalod, hogy ott leszel mellette, jóban, rosszban. Az utolsó leheletedig... és még azután is. 

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy rajongok a két gyerekemért. Imádom őket a magam intim, csendes módján, itthon, a négy fal között. Anyaságom ezen aspektusáról viszont nem szoktam írni, mert ez a kutyát nem érdekli. Annak valóban nincs hírértéke, nem sztori, nem vicces, nem elgondolkodtató, sőt, még vitára sem sarkall. Szóval, a további félreértések elkerülése érdekében

A cikk forrása: wmn.hu

Fiala Borcsa , 2017. október 29.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?