Engedd, hogy tévedjen

Ami ezután következett, azt bárki kitalálhatja. Az unokaöcsém tiltakozott – végül is valóban ciki egy női kabátban találkozni a haverokkal, még akkor is, ha befagy a hátsója -, a nagynéném kötötte az ebet a karóhoz. Az unokaöcsém a végén bemenekült a szobájába, mondván, hogy akkor inkább nem megy sehová, de a nagynéném még mindig meg akarta győzni. A végén alaposan kiüvöltözték magukat, mindkettő megsértődött és ez az egész estére rányomta a bélyegét.

Mióta nekem is lett gyerekem, számtalan alkalommal találtam magam szemben hasonló helyzettel. A dackorszak kezdete óta a gyerek elgondolása sokszor szöges ellentétben van az enyémmel és nem hajlandó elfogadni az érveimet. És igen, sokszor belelendülök abba, hogy megpróbáljam lenyomni a torkán az én igazamat. Aztán mindig feldereng előttem a fenti jelenet, és inkább visszafogom magam.

Már csak azért is, mert apám nagyjából egész kiskoromban azzal traktált, hogy mindenki a saját kárán tanul, de ő nem akarja, hogy elkövessük ugyanazokat a hibákat, amiket annak idején neki sikerült, szeretne megkímélni. De ez a megkímélés szinte kivétel nélkül mindig ránkerőszakolást jelentett, aminek az értelmét sokszor nem láthattuk át, mert azt valahogy elfelejtette megosztani velünk. A hibákat meg persze később, mikor már nem tudott akkora hatással lenni ránk, bizony elkövettük az öcsémmel, de ez más kérdés.

Mindezen tapasztalatokból én arra jutottam, bizony engedni kell a gyereknek, hogy a maga kárán tanuljon, hogy tévedjen, hogy kapjon egy pofont és jól megüsse magát. Mert megmenthetném én mindig, minden helyzetben a saját hülyeségétől, csak azzal azt érném el, hogy egyfelől nonstop ellenem akarna feszülni, másfelől pedig később jóval kevésbé biztonságosan mozogna abban a világban, amiben én már nem vagyok mellette és nem érti, hogy a korlátok hol és miért is vannak.

Úgyhogy nálunk nem egyszer vannak olyan helyzetek, mikor a gyerek nem az időjárásnak megfelelő öltözékben indul el otthonról – következő alkalommal már magától is tudja, hogy fázni rossz -, vagy hogy este nem eszik vacsorát – mert közli, hogy nem éhes, én meg a frászt fogok órákig vívni vele, hogy márpedig enni kell, ellenben hajnalban nem készítek semmit. Előfordult, hogy a figyelmeztetésem ellenére csak azért is jó magasra mászott fel a játszótéren valamelyik játékra, aztán vagy megrettent a magasságtól, vagy esett egyet (mulcs és gumitégla van a játékok alatt). Legközelebb a számára is biztonságos magasságot választotta.

A fentieket nyilván nemcsak a fizikai dolgokra értem, hanem egyéb helyzetekre is. Amikor az őt felelősséggel-kötelességgel terhelő dolgok alól próbál kibújni, vagy amikor ígéretet tesz, de arra készül, hogy nem tartja be. Vagy amikor a társas kapcsolataiban érzékelem úgy, hogy ebből bizony probléma lehet.

Persze, nyilván olyan helyzetbe a fentiek fényében sem engedem bele, amik komoly sérülést okozhatnak vagy az életét veszélyeztetnék. De burokban sem akarom nevelni, nem akarom óvni a széltől és azt sem, hogy a „nem” szót hallja a legtöbbször a számból. Inkább a háttérből figyelem, ha szüksége van rám, ott vagyok – de közben meggyőződésem, hogy egy-egy hiba többet fejleszt és nevel rajta, mint a szülői jóakarat. Próbálom arra tanítani - a viselkedésemmel is -, hogy lehet hibázni, de ezt illik felismerni, beismerni, megpróbálni helyrehozni és legközelebb nem megismételni.

Ti hagytátok már a gyereknek, hogy a maga kárán tanuljon?