Anyák napja margójára
Anyák napja reggelén, mosogatás közben, hallgattam a közszolgálati rádiót. Néhány közéleti ember mesélt az anyjáról, a hozzá fűződő viszonyáról. Habár biztos vagyok benne, hogy ezek a férfiak valóban szeretik az anyjukat, én mégis megborzongtam.
Az egyik riportalany szerint az anyja maga volt a megtestesült önfeláldozás. Mindig a férje és a gyerekei érdekeit tartotta szem előtt, azt nézte, nekik mi a jó, őket szolgálta minden cselekedete. Korán kelt, későn feküdt, minden nap friss, meleg ebéddel várta a hazatérőket, még akkor is, ha beteg volt.
Egy másik riportalany anyja tehetséges zenész volt - milyen zenész, az nem derült ki -, zeneakadémiát végzett. De aztán férjhez ment, gyerekeket szült és ezzel teljesen fel is adta a karrierjét. Természetesen a fia ezt rendkívülinek, csodálatosnak értékeli, szerinte ilyen egy igazi anya.
Szerintem pedig egyáltalán nem ilyennek kellene lenni nekünk, anyáknak. Nyilvánvaló, hogy aki karrier és családot akar, annak borzasztóan ügyesen kell tudnia lavírozni. De vannak karrierek, melyeket egyszerűen nem lehet alárendelni az élet más aspektusainak, és a zenész-lét, a művészetek magas fokon való űzése éppen ilyen. Ha én például kiváló hárfaművész lennék, két kisgyerekkel, mindent megtennék, hogy a férjem méltó társamként álljon mellém, vállalja át akár közvetlenül, akár közvetetten a családi élet hétköznapjait.
Mert aki sok-sok év kemény munkájával felépített valamit, és azt egy csapásra fel kell adnia, méghozzá örökre, nem teheti meg büntetlenül. Annak keserűség, frusztráció, kiégettség lesz a vége. Ilyen anyát senki sem kívánhat magának.
De nem is kell, hogy karrierről beszéljünk. A családunkért végzett munka is örömmel tölthet el bennünket, de nem életfogytiglan. Ha valaki folyton háttérben marad, mindig csak szolgál, de soha sem kap – mert a család minden tagja ezt tekinti természetes állapotnak -, annak egyszer csak kifogynak az energiatartalékai. Az előbb-utóbb megbetegszik, vagy energiavámpírként kezd el viselkedni, mártíranyuvá, esetleg házisárkánnyá válik.
Ez egy nőnek sem természetes állapota. Ez olyan helyzet, amibe belekényszerítenek bennünket, majd észrevétlenül belebetonozódunk. Kikerülni ebből nagyon nehéz, hiszen aki mindig otthon van, az ebéd hozzávalóinak a kitalálása és beszerzése a legfőbb intellektuális kihívás számára, az egy idő után észre sem veszi azt, mennyire beszűkült. A család többi tagjának pedig messzemenően kényelmes ez az állapot, tehát nem fogják erre felhívni a figyelmét - ugyan ki ne szeretné, ha mindenben kiszolgálják?
Milyen élete lehet egy olyan nőnek, aki még betegen is kénytelen felkelni, hogy ellássa a háztartást? Van-e bőr az orcánkon kijelenteni, hogy a családért végzett szolgálat nem lehet teher, ezt egy nőnek bírnia kell minden körülmények között? Ráfoghatjuk-e, hogy az egész az ő hibája, hiszen ő vállalta, ő szoktatta rá erre a házi komfortra a családját, miért nem kért segítséget?
Mi milyen anyaképet szeretnénk hagyni a gyerekeinkben?
Nágel Zsuzsi, 2013. május 15.
Babanet hozzászólások(5 hozzászólás)
Egy lelkileg egeszseges emberrel (mindegy, hogy ferfi vagy no), aki tisztaban van a sajat ertekevel es van onbecsulese, szerintem nem fordulhat elo, hogy egy nap olyan kapcsolatban ebred, amilyet te feljebb leirsz.
Ha elofordul, ott nagy bajok vannak az illeto lelkevel, szemelyisegevel es a rossz kapcsolat csupan az okozat, nem pedig az ok.
Van viszont ket tortenetem.
Az egyik foszereploje egy ketgyerekes anyuka, aki dolgozik, gyereket nevel es haztartast vezet. Apuka ezek kozul egyiket sem, ha nagy ritkan otthon is van, akkor sem a csaladjaval foglalkozik. Egyetlen elfoglaltsaga, hogy egyetemre jar - mar vagy 3 eve az elso evfolyamba. A gyerekek annyira 'kotodnek' az apjukhoz, hogy a 6 eves nagylany mar megkerdezte az anyjat, hogy miert pont ehhez a ferfihoz ment felesegul. Mindenki velemenye szerint a nonek mar reg paros labbal kellett volna kirugnia ezt a 'nagyszeru' ferjet es csaladapat, o azonban neman tur es szenved. Szerinte a nagyobb jo erdekeben aldozatokat kell hozni. Hogy mi lenne az a nagyobb jo? Hat az, hogyha majd a ferj egyszer elvegzi az egyetemet, lesz rendes allasa es milyen jol fog az egesz csalad elni. Addig pedig minden lehetoseget meg kell neki adni arra, hogy tanulhasson, ill. amikor erre szuksege van, pihenhessen. Hogy kozben teljesen lemarad a gyerekei eleterol ill. a felesege egyedul huzza az igat? Bagatell.
A masik tortenet egy hatgyerekes anyukarol szol. A 4 fiatalabb gyerek szarmazik ugyanattol az apatol. Amikor anyuka a legkisebbet szulte a korhazban, azalatt apuka felrelepett egy masik novel (a ferfiak szuksegletei ugyebar...) Valahogy termeszetesnek vette, hogy a parja majd ugyis megbocsat.
Az viszont kozolte vele, hogy 'azt hiszed, majd elvisellek teged, csak azert mert van 4 gyerekunk? Erosebb vagyok en annal! Es ugy kirugta, hogy a pasinak a laba sem erte a foldet.
Azota is egyedul neveli a gyerekeket, mert apukat nem igazan erdeklik. Es szerinte igy a jobb.
Megjegyeznem meg, hogy ennel a hatgyerekes anyukanal keves kiegyensulyozottabb, optimistabb, mosolygosabb embert ismerek. Mindenkihez van egy-ket kedves szava, a szemelyisege szinte magneskent vonzza magahoz az embereket. Mig az elobbi tortenet anyukaja bizony igencsak depis benyomast kelt.
Ennyi a tortenet, a tanulsagokat mindenki vonja le maga.