Micónapló – Apróbb katasztrófák

Nekem iszonyúan nehéz, most már merem állítani, hogy nehezebb, mint neki. Tudom, hogy én akartam, tudom, hogy magamnak csináltam, de mégis fáj, hogy még az oviba és a bölcsibe se tudom reggel én vinni a gyerekeket. Nem tudom, mi van a faliújságon, nem tudok pár szót váltani az óvónővel, nem tudom leellenőrizni a váltóruhát. Pedig iszonyúan szeretném.

András minden tőle telhetőt megtesz, és férfi létére elképesztően teljesít, de akárhogyan is, ő genetikailag képtelen egy anya gondosságával eljárni.... Így hát vannak apró katasztrófák. Például Micót sikerült Csani 27-es hótaposójában bölcsibe vinni. Aki emiatt egész nap esett-kelt az udvaron, a világoskék overált felgyújthatjuk…

Aztán jött érte Ildi, a jobb kezem, a segítségem, aki nézte, nézte, hogy melyik lehet a mienk vajon, az óriási, de férfias, vagy a rózsaszín pillangós, ami méretben stimmel…? Persze, hogy a rózsaszín pillangós mellett döntött. Nem irigylem azt az anyát, aki a lánya huszonkettes csizmája helyett aznap délután egy huszonhetes fiú hótaposót talált a szekrényben, a fejében meg egy agyvérzést…

Micó egész nap dumál, be nem áll a szája, bár az európai nyelvek valamelyikén érthető szavak száma továbbra is limitált. A kakát sikerült kakóvá fejleszteni, ami a reggelik és az esték szent kedvenc megédesítője per pillanat. Tudom, hogy egészségtelen, de nem érdekel, mosunk fogat. Ezen kívül ká a kanál, hi a hideg és csü a csüccs. Tütű az autó, és baba a baba, ki pedig a kifele, ha menni akar valahová. Pszt, az pedig hogy legyünk csendben, és a kis mutatóujját keresztbe is rakja az apró ajkai előtt, meg kell zabálni.

Hétvégente igyekszem őket kárpótolni, és annyit szeretgetni, amennyit csak tudom. És kedveskedni nekik. Vasárnap Gryllus koncerten voltunk, hihetetlenül élvezték. Rengeteg ölelés van, puszi, mese, és igen, azóta is, főzök is. Ez már a vég.

Közben néha rémesek a napok, mikor este fél nyolckor zötyögök a villamoson haza, és rájövök, hogy egy árva, nyamvadék pelenka sincsen otthon, úgyhogy el kell menni és venni, de már bezárt a bolt, a másik pedig messze van, és én nagyon fázom és nagyon fáradt vagyok. Mire hazacígölöm a pelust, András már lefektette Milánt, és másnap reggel se találkozunk, mert nem ébred fel, mire elmegyek, én pedig végig nyelem a könnyeimet a metrón, miközben nézem az elsuhanó megállókban az elsuhanó szürke arcokat.

Aztán ma új korszak nyílt. Új családtag érkezett. Mikor a nagypapám meghalt, apukám örökölte a nagy becsben tartott, keveset futott, jó öreg Suzukit, aki azóta gazdátlanul és elhagyatva állt a nagymamám udvarán. Mostanáig. Mert most én lettem az új tulajdonosa.

Apa levizsgáztatta, szervizeltette, kiglancolta, kitakarította, én meg összecsaptam a kezem a meglepetéstől, alig hittem a szememnek, hogy ilyen nett kis kocsit sikerült varázsolnia a jó öreg autóból. Csanival próbáltuk ki, betettem a gyerekülést, és esőben, sötétben, gyerekkel hazavezettem, simán. Ma már együtt mentünk dolgozni. Időben is jókorát nyerek, minimum napi fél-egy órát, de aranyat ér, hogy nem vagyok az óránként járó buszhoz kötve. Jöhetek-mehetek, amikor csak kedvem tartja. Egyből a legjobb barátnők lettünk, a metál-bézs kis kocsi meg én.

Mikor beülök, mintha még érezném Tatám tekintetét magamon, még itt hagyta az árnyékát, a lenyomatát, sőt, fizikailag is itt van: az eszméletlen ronda feketésszürke üléshuzat az ő ízlésvilágát tükrözi, de eszem ágában sincs lecserélni. Ő is ezen a szélvédőn nézett ki a világba, ő is ezeket a pedálokat taposta, ő is ezt a váltót rángatta, és mindenki mondja, hogy nagyon vigyázzak, amíg meg nem szokom a vezetést, de én úgy érzem, ugyan, mi bajom eshetne ebben a járműben…?

Nem tudom, hogy reggel tudom-e vinni a fiúkat, de azt igen, hogy sokkal többször tudok majd értük menni, és alig várom a tavaszt, mikor kiszállunk majd hárman a kocsiból, sütni fog ránk a nap, még órák vannak hátra a délutánból, mi pedig elővesszük a bicikliket meg a motorokat, és nevetve futunk a játszótér felé.

Addigra lejár a próbaidőm, én is beszokok a munkahelyre, ahogy Micó a bölcsibe, meglesz a jól bejáratott menetrend, és nem fogunk Andrással mi se annyit veszekedni. Pontosabban én az Andrással. Mert nem marad itthon se overáll, se fél kesztyű, se sapka, se sál, se semmi, hanem minden lesz, és minden rendben lesz, mert így kell lennie, és nem lehet másképp.

Szofi