Csend van, úristen!
Csicsergő a gyerek, reggeltől-estig be nem áll a szája, sőt, éjjel is dumál álmában. Mindig van mondanivalója, bár időnként úgy érzem, csak a saját hangját szereti ennyire hallani. A lényeg, hogy gyakorlatilag folyamatos zaj vesz körül, aminek ő a forrása. Kivéve, amikor csend van.
Mert az is van. Sunnyogó, nagy csend, ami először nem is tűnik fel nekem, gyanútlan és naiv szülőnek, csak szépen lassan kúszik be az agyamba, és amikor már beborította teljesen, akkor kapom fel a fejem: Csend van, úristen! Mit csinál a gyerek?
A gyerek ugyanis – ahogy azt minden szülőtársam tudhatja – ilyenkor példásan elfoglalja magát. Valami olyan tevékenységgel, amiről egyfelől tudja, hogy a szülő által nem támogatott kategóriába tartozik, másfelől még véletlenül sem akarja, hogy épp ezért én tudomást szerezzek róla. Mert akkor először pánikrohamot kapnék, esetleg dührohamot. Aztán persze röhögőgörcsöt, de attól nem is tart annyira.
A nagy csendek korszaka nálunk úgy 1,5-4 éves korig tartottak. Fél szememmel ugyan mindig azt lestem, mit tevékenykedik a kölök, de előfordult, hogy fizikailag képtelenség volt nem elfordítani róla a tekintetem. És mintha valami érzékelője lett volna, pontosan tudta, hogy akkor most anya nem figyel, itt az idő a tilosban járásra! Soha egy percet nem habozott, határtalan bátorsággal, önbizalommal és vakmerőséggel vágott bele a titkos küldetéseibe. Amelyekbe minden kreativitását képes volt belerakni.
Egyik este például hazaérés után a kisszoba felé vettem az irányt a gyereket hátrahagyva, hogy felhívjam a főbérlőt: jöhet a bérleti díjért. Amit gondosan felpakoltam a sajnos egyébként nem zárható polc legeslegtetejére. A telefon egyébként azért volt a kisszobában, mert a gyerek rendszeresen random tárcsázott rajta. Meglepő módon nyugodtan el tudtam intézni a telefont, nem hívott egyszer sem közben, hogy Anya, pisilni-inni kell, éhes vagyok, stb. Csend volt.
A hívás után mentem vissza hozzá, áll előttem, mutatja a kezét, „Anya, nézd!”, tele valami cafatokkal. Nézem közelebbről: a bankjegyek voltak azok apróra szaggatva. Hívhattam újra a főbérlőt, hogy mégse jöjjön, előbb a Nemzeti Banknál lesz dolgom. Megkérdeztem egyébként tőle, hogy ezt most miért, mire a macskánkra tolta a felelősséget: Kellett a cicának! Éhes lehetett a macska, mert a pénzdarabkák egy része nem lett meg soha, és ügyes is, mert belevarázsolta a gyerekbe.
Máskor szintén intéznivalóm volt a lakás egy másik helyiségében, mikor ismét megütötte a fülemet a hatalmas csend. Utána kellett járnom, miben sántikál a szobából való távozásomkor szépen és jól nevelten papírvagdosó gyerekem. Aki ismét elém toppant, ismét tartotta a markát, ismét „Anya, nézd!”. Néztem, furcsa volt, először azt hittem, valami pormacskákat végzett ki az egyik rég takarított sarokban. Aztán néztem rá, és olyan furcsa volt a feje. Mikor kimentem, még derékig ért a haja. Most meg… A feje tetején majdhogynem tarkopasz, hátul kissé focistásra igazítva, istenkém, nem egy született fodrász. Akkor a kezében az a haja lesz. Vagyis a maradéka. Az volt. Többet nem hagytam papírvágó ollóval és egyéb vágószerszámmal magára.
Egy barátunk látogatásakor ismét kihasznált egy óvatlan pillanatot, és mire észbe kaptunk, előkapta a szárnyas betéteimet, azzal tapétázott ki egy falat. Az utolsó darabbal bebújt egy sarokba, és néma csendben próbálta beküzdeni a bugyijába. Mi nem bírtunk néma csendben maradni, mikor rábukkantunk a gyerekre, harsányan nevettünk. De legalább tudom, hogy tudja, mire – pontosabban hova - való a betét, ha nem tapétázásra használjuk.
A telefonok intézése különösen kedvelt időszaka volt a csínytevésekre. Egy barátnőm hívott, akivel ritkán tudunk találkozni, és míg mi kezdtünk volna belemerülni az elmúlt időszak történéseibe, addig a gyerek a fizika és kémia rejtelmeit kutatta. A fürdőszobában, a mosdókagyló, másfél kiló mosópor, öt liter forró víz és egyéb tereptárgyak segítségével, amelyek természetüknél fogva vagy elmerültek, vagy úsztak a lötty tetején. Az eredmény az volt, hogy pár napig a mosdókagylóból adagoltam az immár folyékony mosószert, aztán két hétig csőgörényeztünk, mire ismét átjárhatóvá váltak a csövek.
A nagy csendek sajátossága, hogy bár rövidtávon esetleg még bosszúságot is tudnak okozni, hosszútávon mind-mind alkalmas arra, hogy a családi legendárium díszes darabjává váljanak. És arra, hogy a nagy nosztalgiázós beszélgetések során felemlegessük az akkor már jóval nagyobb elkövető őszinte örömére is.
Nálatok mi minden történik, amikor a gyerek gyanúsan nagyon csendben van?
Ha tetszett a cikk és van kedved, csatlakozz a Babanet Facebook rajongói oldalához is!
Szilágyi Diána, 2011. október 06.
Babanet hozzászólások(11 hozzászólás)
Hát a hasam fogtam a röhögéstől, és közben mondtam az Embernek hogy úristen mi vár ránk?! Ugyanis az én fiam most lett egyéves két hete és még ilyen nagy csendek nincsenek. Általában eljátszik ezzel-azzal, de biztos lesz ilyen vagy ehhez hasonló is, de most hogy jobban gondolkozom rámolni imád és volt már olyan hogy arra mentem be a szobájába hogy a pelenkázó szekrényből mindent kipakolt és szanaszét szórt (értsd: pelenkák textil és eldobható, minden ruhája ami létezik, természetesen mosva vasalva ez csak azért érdekes mert utána moshattam és vasalhattam újra az egészet, hiába nincs kosz nem mertem úgy ráadni és vasaltam legalább két órát, na azóta figyelek én is jobban). De várom is meg nem is az ilyen csínyeket. Nálam az a baj hogy a legtöbb "rosszaság" amit csinál nem állom meg nevetés nélkül és ezen nevet Ő is és azt hiszi jaj de jó és újra elkezdi na akkor már nem nevetünk. Szegénykém biztos nem érti hogy ami az előbb vicces volt most miért nem? De nem tudom más hogy csinálja én nem bírom megállni nevetés nélkül.