Néha te is kiabálsz a gyerekeiddel? Íme itt egy módszer, amivel elkerülheted az ijesztő dühkitöréseket!

Az anyaság és a gyermeknevelés egy teljesen természetes és nagyrészt ösztönös dolog: a legtöbb embernek zsigerből fakadnak a saját módszerei – vagy épp a szüleitől leste el azokat. Aztán néha, amikor elakadunk, mégis jól jön néhány tanács, ami segít kirángatni a kátyúból és tovább haladni a „jó szülőség útján”.

Ha még soha nem érezted azt, hogy egész egyszerűen képtelen vagy kordában tartani az indulataidat és megfékezni a dühödet, bármennyire is imádod a lurkódat, de most legszívesebben egy kicsi időre leraknád egy sarokba és hátat fordítanál neki (csak amíg le nem nyugszol) – akkor ez a cikk nem neked szól!

Azonban, ha pontosan tudod te is, hogy milyen az, amikor „Hulk-ká változva”, első felindulásból mindent magaddal sodornál és kiabálnál egy jót; lehet, hogy ezzel az egyszerű 3 lépéses módszerrel Neked is tudunk segíteni, az indulatok kezelésének szofisztikáltabb módjában, és az azt követő önmarcangoló bűntudat kiiktatásában.

Tehát, ha úgy érzed, hogy elszakad a cérna, próbálj meg tudatában maradni annak, hogy mit gondolsz, mit érzel és mit teszel. (Pofon egyszerűnek hangzik – a gyakorlatban tudom, hogy nem az-, és nagyjából ennyi a módszer lényege.)

  1. A gondolataid: a legtöbb kiabálást, dühkitörést, meghatározott gondolatok, saját magaddal lefolytatott indulatos belső párbeszéd előz meg, angolul FAAT-nek is nevezik ezt a mintát, azaz az „első automatikus ideges, bosszús gondolatok”-nak. Például ilyen mondatok játszódnak le az agyadban, amikor a gyerek kiborít: „Már megint hisztizel? Kész: nem tudok ezzel mit kezdeni!”, „Miért rosszalkodsz megint, nem tudnál csak egy hajszálnyival jobban viselkedni?!”, „Minden a Te hibád.” Figyeld meg, Neked mik a tipikus gondolataid, azonosítsd őket, a nélkül, hogy változtatni akarnál rajtuk. Jegyezd meg, hogy amikor ezek a mondatok elhangzanak a fejedben, azt rendszerint egy kiadós kiabálás szokta követni, így legközelebb (vagy mondjuk 10 alkalom múlva) már le tudod állítani ezt a spirált.
  2. Az érzéseid: a legtöbbünket nem tanítottak meg arra, hogy észleljük, hogy bizonyos érzések a testünk mely részeiben okoznak testi érzeteket is. Talán sosem gondolkodtál még ezen (ahogy én sem ezeddig), pedig állítólag minden emóciónak megvan a maga szerve, például a dühöt valahol a felsőtestben lokalizálják. Próbáld tehát megfogalmazni, Te hol érzed: mondjuk, hogy a mellkasadat nyomja, vagy az agyadban érzékelsz nyomást, esetleg a torkodat szorítja. Így idővel a dühkitörést megelőző gondolatokon túl, a testi érzeteket is fel tudod ismerni majd.
  3. Cselekvés (pontosabban, amit NEM teszel meg): a kulcs az első két pontban van. Ha ezeket sikerült felismerned, azonosítanod, kezdetben csak átengednek magad nekik, majd tudatosan kezelni és megállítani őket, akkor jutsz el a cselekvés szintjére, vagyis arra a lépcsőfokra, amikor van döntési lehetőséged, kezedben a gyeplő és azt tudod mondani, hogy nem teszed meg: nem ordítasz.

Ez a folyamat van, akinek könnyen és gyorsan megy, és vannak, akik hónapig próbálkoznak, mire megszerzik azt a rutint a gondolatok és érzések azonosításában, aminek a segítségével már le is tudják állítani saját magukat. Fontos azonban, hogy ne érezz bűntudatot egy-egy sikertelen próbálkozás és újabb dühkitörés után; csak figyeld magad!

 

Plézer Panna , 2018. május 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?