Mandulaműtét után

Több okból is meg kellett válnunk eme szervektől: sorozatos gyulladások, állandó orrhang, állandó orrfolyás, enyhe hallástompulás, és randa horkolás. A leányzó torkába benézve azt látta az ember, hogy a két mandulája között szinte semmi rés sincs. Tehát megvolt rá az alapos okunk.

Éppen ezért bosszantó, hogy tíz emberből kilenc megkérdezte, hogy tényleg muszáj-e műteni. Á, nem, csak szeretjük kínozni a kölykeinket. A legjobb az volt, amikor egy ovis társ anyukája homeopátiát javasolt, mint biztos és végleges megoldást. Lehet, hogy pókfonállal és teliholdkor szedett esővízzel pont ugyanolyan esélyem lett volna, de nem akartam megsérteni, szimplán csak annyit mondtam, hogy ezen a szinten nem próbálkozom ráolvasással és mágiával.

Akik előtte állnak a műtétnek, azoknak mély bajtársi szeretettel javaslom: ne olvassatok fórumokat! Pláne olyat ne, ahol felnőttek mesélik el a műtétjüket. Vakrémület fogott el előre, de orvos sógornőm megnyugtatott, messze nem ennyire vészes a gyerekeknél a posztoperábilis időszak - mondom, orvos, nem szeret magyarul beszélni.

A műtét előtt 2 héten át egy speciális, gyógyszertárban kutyult orrcseppet kellett használnunk naponta háromszor, hogy a gyulladást minél jobban kordában tudjuk tartani. Az óvodai közösséget is kerültük ebben az időszakban: lehet, hogy Pistikének csak picit folyik a takny az orra, de nekünk az pont elég lehetett volna a műtét elhalasztásához, ha megfertőzi a lányomat.

A műtét reggelén nagyon ronda napra ébredtünk, olyan villámok cikáztak, amilyeneket még sosem láttam. Új értelmet nyert a ,,mintha dézsából öntenék” kifejezés is. Nem volt kellemes így autózni másfél órát, de időben beértünk, fél 8-ra voltunk berendelve. Szokásos adminisztráció után pizsamába öltözés, irány az ágy. Bejött a nappalos nővérke, akinek a családneve egyezett a miénkkel. Na, mondom, itt minket megjegyeznek. Aztán kimentünk a wc-re, de a sötétben csak nem akart felgyulladni a villany, hiába nyomkodtam mindent. Jött is egy nővérke, hogy legyek szíves lekapcsolni a nővérhívót, mert zeng tőle az előtér. Most már biztos voltam benne, hogy minket ott megjegyeztek.

Mivel két kisebb gyerek is műtétre várt aznap, az én lányom volt a harmadik a műtétesek sorában. Minden gyerek kapott egy bódító hatású kúpot kb. fél órával a saját műtétének kezdete előtt, ez minden kicsinél másképp hatott. Az egyik énekelgetett, a másik vihorászott, az én gyerekem pedig teljesen lelassult, majdnem el is aludt.

Lassan eljött az idő, vitték az én lányomat is. Idegesen járkálunk a műtő előtt fel s alá az apjával, pedig nem akartam, de képtelen voltam nyugton lenni. Pláne, hogy a szokásos 30 perc elteltével még mindig nem nyílt a műtő ajtaja. Eltelt 45 perc, 1 óra… 1 óra 5 perc múltán hozták a leányt, infúzióval a karjában –a többi gyereknek nem volt ilyenje, amikor kihozták őket. Mint kiderült, borzasztó nehezen találtak neki vénát, már majdnem el is halasztották emiatt a műtétet. Szegénynek a kezeit és a lábait is jól összeszurkálták, még mindig őrzi a nyomát.

Most jött a brutál rész: a gyerek még nincs teljesen ébren, a szájából csorog a vér, aminek kiköpésére folyamatosan ösztönözni kell, miközben hiába nyugtatgatja a teljes szülői és nővérszakasz, hogy ne sírjál, semmi baj, nem szabad sírni, köpjél, drágám. Az altatóorvostól hallottam később, hogy ,,őrjöngési szak”-nak hívják ezt a kb. 1 órát, szerencsére nálunk visítozás nem volt, csak folyamatos nyöszörgés.

A délután folyamán kicsit már ivott, este egy kis krémtúrót evett is. Kb. 4 óránként betermelte éjjel is a 26 csepp fájdalomcsillapítóját, anélkül nem tudott nyelni. Éjszakára összetoltuk a kettőnk ágyát, úgy aludtunk –illetve hát csak felületesen szundikáltunk, alvásról túlzás lenne beszélni.

Reggel a vizit során rendben lévőnek találtatott az állapota a leánynak, úgyhogy gyorsan szedtük a sátorfánkat, mentünk haza. Kaptunk egy papírt, mit (t)ehetünk és mit nem a lábadozás 2 hetében. Ezt lelkiismeretesen betartjuk, így –lekopogom- előírásszerűen javul is a gyerek állapota.

Figyelmeztetett a doktornő, hogy az ötödik nap táján egy visszaesés várható, amikor leválik a sebről az azt védő réteg, megint elesettebb lesz a lány, nyugodtan adjunk majd igény szerint (de max. 4 óránként) fájdalomcsillapítót. Ez be is következett, az 5-8. nap megint nehezebb volt. Ma vagyunk a műtét utáni 11. napon, a hangja még mindig nagyon idegesí mókás, lassan újra mindent képes enni, bár szénsavasat, csípőset és alkoholosat még mindig nem adunk neki.

A kórházi időszak nagyon kellemes csalódás volt. Minden orvos, nővér, még a beteghordó is végtelenül kedves és profi volt. Az anya nemcsak hogy bent maradhat a gyerekkel, de másképp nem is vállalják a műtétet!

Jövő héten vár ránk még egy kontroll, utána újra irány az ovi –ez már nagyon hiányzik a leányzónak, és bevallom, én is szeretném idegileg is kipihenni ezt a fokozott stresszel járó időszakot.