DE MIÉRT KELL DOLGOZNOD KISBABÁS ANYUKAKÉNT? HÁT EZÉRT!

Kisbabás anyukaként dolgozni kicsit olyan, mint árral szemben úszni jégtáblák között téli ruhában: az állam minden erről szóló információ ellenére sem nyújt valódi támogatást hozzá, a munkáltatóknak plusz nehézség, a gyerekek pedig – akaratukon kívül ugyan, de – a legnagyobb nehezítő tényezők. Tóth Flóra írása.

Lassan négy éve dolgozom anyukaként, és ez az egyetlen gyerekekkel kapcsolatos téma, amiben még tanácsot is szívesen osztok. Hogy miért? Mert akinek megfordul a fejében, és a munkatapasztalata lehetőséget ad rá, annak nagyon sokat adhat ez a helyzet, és nem csupán pénzt (de azért az sem elhanyagolható). Itt szeretném hangsúlyozni, hogy kimondottan azokra az anyukákra gondolok, akiknek belső késztetésük a munka és a „felnőtt dolgok” iránti vágy, nem azokra, akiket a gazdasági kényszer visz a munkaerőpiacra. Részben otthonról, kisbaba mellett dolgozni még akkor is iszonyú fárasztó, ha te magad vágytál rá, de sokszor inkább az oldschool elvárások miatt, amiket gyakran mi magunk támasztunk magunkkal szemben. Sokan mondják, hogy könnyű nekem, mert jó alvók a lányaim, ami teljesen igaz, én maximum a munka miatt állok át zombi üzemmódra néha. Persze nem kell mindenkinek 19-re lapot húzni, ahogy én tettem mindkét gyerekem esetében, és lehet várni a munkakereséssel, ha kiderül, mennyire fárasztó a családi élet önmagában. 

Kevés gyereknevelési dologban vagyok annyira biztos, mint abban, hogy ez jót tesz a lányaimnak.

Tartozom egy vallomással. Tóth Flóra vagyok,workoholic anyuka, aki mindkét gyermeke születésének a napján munka e-maileket olvasott (az újszülötteket ugyanis az aranyóra után elviszik hosszan vizsgálgatni).

Eredeti foglalkozásom tévés szerkesztő és riporter. Ennek csak egy kis részét lehet otthonról csinálni, de én elég eltökélt voltam, ráadásul az első gyermekem születése idején egy szintén otthonról dolgozó anyuka volt a közvetlen főnököm, így a már kitaposott útra lépve kértem a feletteseimet, hadd folytassam az utómunkát, szerkesztői munkát otthonról. Nem ők ajánlották, én kértem, de maximálisan támogattak. A rendszert, hogy a korábbi munkakörömből mit hogyan tudok otthonról csinálni, én dolgoztam ki, és egyeztettem  minden érintettel, akik egytől egyig őszintén örültek, és konstruktívan bevállaltak akár plusz feladatokat is.

Amikor a második kislányom született – 21 hónap korkülönbséggel –, akkor megijedtem, hogy nem fogom tudni tartani a határidőket, és ezzel másokat szívatok meg, ezért kértem a főnökeimet, hogy utómunka szerkesztés helyett hadd készítsek inkább netes videókat a korábbi adásokból (kerestek erre embert, szóval nem én találtam ki). Mindenki rábólintott, és mire a kisebb lányom megszületett, már csináltam is.

Közben rendszeresen böngésztem a Facebookot, és amikor egy ismerősöm részmunkaidős újságírót keresett, rögtön írtam neki. Arról kiderült, hogy be kellene járni, ami egy  kétéves nembölcsissel és egy három hónapos – igény szerint szoptatott – babával elég vad lett volna. De két héttel később ugyanez az ismerősöm hívott, hogy a BME Építőmérnöki Kara kommunikációs munkatársat keres, aki alapszinten ért a webszerkesztéshez is. Mivel ez rám teljesen igaz volt, azonnal rávágtam, hogy keressenek nyugodtan, szinte bele sem gondoltam, hogy még mindig két pici gyerekkel vagyok otthon. Kerestek is, és már telefonon kértek egy kommunikációs tervet. Néhány hajnalom ezzel telt, majd a három hónapos gyermekemmel elmentünk az úgynevezett felvételi beszélgetésre, miközben a kétéves az apukáját kísérte dolgozni. Minden rendben lezajlott, csak egyszer küldtem ki a leendő főnökeimet/kollégáimat, hogy nyugodtan megszoptassam a kislányom. Azóta intézem a Kar kommunikációs ügyeit, néha egy hátamra kötött, illetve babakocsiban tolt gyermekkel, néha mini-ovit berendezve a BME aulájában, néha az egyetemhez közeli játszótéren interjúzva... és persze rengeteg családi segítséggel.

Közben a netes videókészítés kifutott (elfogyott az alapanyag), így újra elkezdtem gondolkozni, hogy mit csinálnék szívesen. Akkor már nagyon is létezett a WMN, DTK-val pedig korábban rendszeresen találkoztam egy tévéműsor kapcsán. Írtam neki, hátha. Kiderült, hogy épp riportert keresnek egy csodás sorozathoz, így néhány héttel később életem legdurvább dolgozóanyuka élményében lehetett részem. A férjem munkája nem úgy alakult, ahogy előzetesen tervben volt, így a Szentesi Évával készülő video forgatásának egy részére magammal kellett vinnem az akkor nagyjából kilenc hónapos kislányomat. Aki persze az Évával és orvosával, dr. Kiarash Bahrehmanddal folytatott interjú első percében kezdett el nyafogni... mire én a lehetőségekhez mérten diszkréten megszoptattam – interjú közben. Ennél menőbb dolgot még sosem tapasztaltam, mint ahogyan a jelen lévő három ember viselkedett (Éván és Kián kívül Sanyi, az operatőrünk): tették a dolgukat tovább, teljesen profin, mintha mi sem történt volna! Miközben néha tényleg azt éreztem, hogy minden ellenem van, semmi nem jön össze úgy, ahogy kellene – és akkor mekkora örömöt tudott okozni egy ilyen reakció.

Olyan is volt, hogy a kislányomnak próbáltam menőzni egy általam tervezett kiadványborítóval, mire közölte: „szép könyvet rajzoltál anya, de az Elzás könyv azért sokkal szebb”. És nem csak ezekben a felemelő vagy vicces élményekben volt részünk az elmúlt években.

Kevés gyereknevelési dologban vagyok annyira biztos, mint abban, hogy ez jót tesz a lányaimnak.

Nem hiszem, hogy másmilyen emberek lennénk, ha nem dolgoznék én is, de sok olyan helyzetet szül ez a kiindulási alap, ami miatt biztos vagyok benne, hogy a nemi sztereotípiákból nagyon mást látnak, mintha én mindig „elérhető” lennék. Ehhez persze elengedhetetlen egy maximálisan támogató szűk és tág család. Ezen túl pedig, talán látszik az én itthon dolgozós állomásaimból, elszántság és szerencse is kell ahhoz, hogy összejöjjön egy (két, három) ilyen munka. A szerencse részhez azért hozzátenném, hogy az első gyerekem születése előtt nyolc évig úgy dolgoztam, hogy az volt a meglepő, ha napi tíz óránál kevesebb volt a munkával töltött időm – ami rengeteg tapasztalatot és kapcsolatot adott, így könnyebb volt szerencsésnek lenni.

Ma már sokkal könnyebb a munka, a kisebb lányom is megérti, ha egy ideig nem tudok rá intenzíven figyelni. És hamarosan eljön az a pillanat, amikor ő is intézményesül, és akkor újabb, más típusú kihívások is jöhetnek.

A cikk forrása: wmn.hu

Tóth Flóra , 2017. november 01.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?