TÚLÉLTÜK AZ ELSŐ ÉVET! – EGY CSECSEMŐ ÉDESAPJÁNAK BÜFIJEI ÉS BUKÁSAI

Amikor megszületett Tomika, még csak nem  is sejtettem, hogy a gyerekek ennyit és ekkorákat képesek esni. Most viszont már egyéves (bizony!), és én megzuhantam a felismeréstől, hogy felismerhetetlen egy-egy zuhanás után. Csak két lába van, mégis megbotlik. Olyan fürgén fut, mint egy gyík, és körülbelül annyira is van tele kék és zöld foltokkal. Én meg a kiütésektől az ideg miatt. Korábban féltem, hogy nem fogom eléggé félteni. Tévedtem... Herczeg Zsolt írása.

A fiam Homo sapiensnek, értelmes embernek született, és most sem hülye – sőt elképesztően okos, erős, ügyes, aranyos és humoros –, de azért neki is végig kell járnia az emberi evolúció grádicsait.

Az első komolyan vehető fejlődési ugrása a Homo erectus volt: Felegyenesedett ember lett. Tudniillik: felállt. Ez májusban, egy horvátországi kemping mobilházának teraszán történt, sokak szeme láttára, és szerencsére én sem maradtam le róla. Oké, bevallom, megkönnyeztem.

Utána Homo ludens lett, az Játékos ember. Már megénekeltem a WMN-en, hogy mivel játszik, illetve szeretne játszani. Mindennel, amivel tilos, mert életveszélyes, úgymint: konnektor, kés, forró víz, ablakpárkány és trolibusz. Ezekről több-kevesebb sikerrel már leszoktattuk. Cserében a nappalinkban egy akkora láda áll, amekkorával Kolumbusz Kristóf Amerikáig eljutott. A harmadik világban kisebbek a lakóházak. Ez azonban csordultig játékokkal van tele.

A kedvencem egy színes műanyag kalapács, amiből rögtön ütés után egy infantilis lány kezd el énekelni, de olyan debil hangon, mint akin átment egy tigrisek által felheccelt gnúcsorda.

Ebben a fejlődési szakaszában Tomika olykor-olykor tett egy kitérőt a Homo sapiens neanderthalensis, a vad neander-völgyi ember zsákutcájába. Az igazat megvallva, néha még most is tesz. Ez az, amikor dührohamot kap – úgyszólván „idegállapotba kerül”, és egy lépésből mattot ad a saját józan eszének –, mert például a játékdömper, az a mocsok fröccsöntött fostalicska, nem engedelmeskedik neki (nem fordul be önállóan a sarkon, nem megy át a falon), és emiatt kitör belőle a pattintott kőkorszak. Ez a barlanglakó hiszti azonban szerencsére gyorsan elmúlik – kivéve, ha a jelenlétében leengedjük vagy felhúzzuk a redőnyt, mert attól is kiakad –, és a gyerek visszamászik az evolúció sikátorának sötétjéből az egyedfejlődés főutcájának fényére, ahol törpe Chaplinként büszkén kacsázva, újra Homo habilisként lépdel tovább.

Aztán jól pofára esik. Lőn a Homo labilis, az Ingatag ember.

Tavaly télen már adott egy előzetest abból, hogy milyen az, amikor a szó legszorosabb értelmében beleveti magát az életveszélybe. A Büfik és bukások elkötelezett olvasói emlékeznek rá, hogy Tomika egy ízben – anyukája és nagymamája szoros emberfogásának dacára – a kanapéról startolva kamikaze módjára becsapódott a padlóba, menet közben milliméterekkel elkerülve az asztal sarkát. Ennek apropóján alámerültünk vele a budapesti gyermektraumatológia ügyelet Dante-i poklába, ahol kiderült, hogy ő nem sérült meg, mi viszont lábon kihordtunk egy infarktust.

Akkor azt hittük, hogy ennél rosszabb nem lehet, pedig ez tényleg csak a trailer volt egy egész estés horrorfilmhez.

Tomika ugyanis egyéves lett, így mindenhová kocogva, galoppozva és ügetve megy. Ami nem lenne baj, ha értene hozzá. De nem ért, ezért a nagy akarásnak nyögés a vége, pontosabban puffanás és bömbölés. Az elmúlt egy hónapban leradírozta a képéről a glazúrt játszótéri betonnal, szobafallal, mobil porszívóval, asztal szélével, bejárati ajtóval, bevásárlókosárral, zoknis fiókkal, gyerekkönyvvel, műanyag játékkal és merőkanállal. És ez csak annyi, amennyire én első svunggal visszaemlékszem! Zsuzsi biztosan többet tud, hovatovább az is lehet, titkol párat, hogy ne legyek a szokásosnál is elviselhetetlenebb az aggódás fokozhatatlan gyötrelmei miatt.

Komolyan mondom, már félek kivinni a gyereket az utcára, mert ha valaki meglátja így, akkor tutira feljelent, és a gyámügy vagy valamelyik indokolatlanul hosszú nevű nemzeti erőszakszervezet elveszi tőlem a fiamat.

Tomika feje ugyanis egy átlagos nap végén is úgy néz ki, mint aki egy különösen peches edzőmérkőzést folytatott Rocky Balboával.

Amikor ezt írom, akkor például egy ötforintos nagyságú heg éktelenkedik az orrán, mert lefejelt egy áruházi taligát. Pedig tényleg nem verjük, mert egyrészt ellenkezik az elveinkkel, másrészt ő fogja kiválasztani a nyugdíjasotthonunkat, szóval muszáj jóban lenni vele. Úgyhogy jólesne, ha az igen tisztelt kommentszekció valamelyik jótét lelke azzal biztatna, hogy minden egyéves gyerek tele van kék-zöld foltokkal. A doki és a támadónéni (így hívom a védőnőt, pedig nem érdemli meg, mert elképesztően cuki) szerint egyébként teljesen normális, hogy Tomika időnként úgy néz ki, mint egy nyugdíjas ketrecharcos.

Én viszont nagyon féltem őt, és megfagy bennem a vér, amikor azt látom, hogy visongva kirohan a szobájából, és rászalad egy földön heverő alsógatyára (kiszedi őket a szekrényemből, nem tudok mit tenni ellene!), megcsúszik rajta és olyan hátraszaltót mutat be, amilyet Buster Keaton is csak ünnepnapokon tudott produkálni. Jackie Chan reumás csiga, Jean-Claude Van Damme köszvényes lajhár hozzá képest. Néha persze, szimplán kiröhögöm, mert hát, mit csináljak, amikor beleül a fiókba, megpróbálja kiszedni a zoknikat a saját segge alól, ezért kiborul belőle?! Nyilván odakapok, és igyekszem nem hangosan bazdmegelni, de aztán csak nevetni vagyok képes, mert tényleg olyan a kis drágám, mint egy burleszkfilm főszereplője, épp csak a zongorajáték hiányzik a jelenetei alól.

No, hát ilyen az élet egy Homo labilissal. Néha két kézzel rázza a falitükröt, néha magára rántja a babakocsit, a szennyesládát, a mosógép ajtaját, a könyvespolcot vagy az állólampát, néha pedig nyomogatja a gombot a forró sütőn, amiben a kedvencét – batátát, vagyis édesburgonyát – készítem neki. Olykor elkéri a kávéskanalamat, hogy megpróbálja beledugni a konnektorba, máskor könyékig nyúl a szaros pelenkákat szagmentesen elnyelő csodakukába, utána pedig egy százezer forintos okostelefont (megszerzi, hiába dugod el) teli erőből a padlóhoz vág.

Mégis, amikor hazamegyek, és kérem az összerohanós Nagy Puszit, amit én is az apámtól tanultam, ő pedig kitárt karokkal, csattogó talpakkal, hatfogas nevetéssel szalad felém a nappali eldobált játékokkal és szétszórt ruhadarabokkal borított romjai között, néhány kegyelemmel teli másodpercre elszáll minden bénító aggodalmam, és átadom magam annak, amihez Tomika mindannyiunknál jobban ért: a pillanatnak, amiben nincs fájdalom és félelem, csak boldogság és szeretet.

És lőn a Homo patrem: Az apává lett ember.

A cikk forrása: wmn.hu

Herczeg Zsolt , 2017. október 24.
 
 
 
Címkék:  

apaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?