SZUPERHŐS APÁK? LÉTEZNEK!
Apák napja kapcsán olvastam a sok-sok ömlengő üzeneteket a közösségi portálokon, és azon elmélkedem, hogy az életben hányszor adódik alkalom arra, hogy megköszönjük apáinknak az életünket, a szeretetüket, az odafigyelésüket, azt, hogy vannak, és hogy általuk mi is lettünk... És hányszor megyünk el az alkalom mellett, mert nem igazán tudjuk, mit és hogyan is kéne tenni, mondani...
Az én édesapám az a férfi, akinek a türleme és a szeretete végtelen, de mindkettőt nagyon el tudja rejteni illetéktelen és illetékes szemek előtt is. Abban a korban, amikor én születtem, nem azok a szabályok éltek, mint mostanság, mégis mindig, mindenhol jelen volt. Gyerekkoromban ő volt az, aki a szánkót az autó után kötötte és úgy „száguldoztunk”, aki a lovat befogta, ha tél volt és kivitt a nagy szánon, halálra ijesztett egy gázmaszkkal és elvitt a tengerre, mert ő is imádja a vizet, a hegyekbe sátorozni és körútra, hogy világot lássunk...
Ő az az óriás, akit születésem óta rajongásig szeretek, valahogy mégsem adtam tudtára hosszú évekig. Kamaszkorom csínjei és bakijai az ő figyelmét hivattak magukra vonni, hiszen kezdtem felnőni, de nem nagyon tudtam, hogyan kell azt csinálni... Láttam a mintát, de évekig nem tudtam azonosulni vele, mert nem láttam a közös vonásaink, pedig nemcsak külsőleg hasonlítunk egymásra nagyon... Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy gondoltam, hogy szüleim szeretnék, hogy viselkedjek, és sok-sok tanulás után jöttem rá arra, hogy nekik csak egy a fontos, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek.
Az én szuperhős-apa példám mára beintegrálódott a személyiségembe. Olyan részem lett, ami a gyökerem egyik fele. Az a fele, ami a külvilággal való kapcsolódásom támogatja. Az apa a gyerekének a világgal való kapcsolatát határozza meg. Az ő jelenléte ad egy gerincet, ami a világban vezet.
És bár a kapcsolatunk nem mindíg rózsaszín, ma már látom azt a vérvonalat, ami összeköt minket és gyermekeimben folytatódik.
Az édesapám tanított arra, hogy végigvigyem az akaratom. Hogy kiálljak az igazam mellett, hogy ne aggódjak a holnap miatt, mindig megvan, amire szükségem van.
Bár kamaszként nagyon szerettem volna autószerelő lenni, szerintem mindenki jobban járt, hogy nem az lettem...tudom, hogy örül, hogy szeretem a hivatásom, ahogy ő is teszi nap, mint nap. Tőle tanultam azt, hogy hosszú távban gondolkodjak és, hogy szívből adjak és ne észből. A hitem, a makacsságom, az önfejűségem nagy része tőle jön, a másik fele édesanyámé. És bár kamaszként nagyon meg tudtam szakérteni a felnőtt társadalmat, nagy hálával tartozom nekik.
A cikk folytatását itt olvashatod: ujegyensuly.hu
Dézsi Réka, 2017. június 25.
