Papinapló 31. – És akkor megtörtént az elkerülhetetlen

Az ilyen gyors iramú fejlődésre elég nehéz felkészülni. Ezért is kezdődött a hetünk borzasztóan. Mimzi ugyanis egy pillanat alatt az ágyról a földre huppant. Azt nem tudom hogyan csinálta, de az ágy felé nézve, négykézlábra érkezett. Azonnal hívtam a gyermekorvosi rendelőt, hogy akkor most mi van. Mondták, hogy hiába nincsen semmi külsérelmi nyom, és belső bajra sem utal semmi, menjünk be vele a kórházba, mert egy éves kor alatt kötelező ilyen esetben. Be is mentünk gyorsan a Madarászba. Volt röntgen és ultrahang, de szerencsére semmit nem találtak. Nagy lecke volt ez, mert ki kell találni valamit, hisz Prüntyi megállíthatatlan. Azt még nem tudjuk, hogy járóka, kis kerítések vagy babakarám (szörnyű ez az elnevezés) lesz-e a megoldás, de valami kell.

Mivel a kórházpara miatt elmaradt a királyréti kisvasutazás, később kellett bepótolnunk. Egyelőre azt hiszem, mi jobban élveztük az erdei vonatozást, mint Baba úr, bár nem nyígott, szóval ellenére biztosan nem volt. Ha nagyobb lesz, majd jól bejárjuk az ország kisvasútjait, ami nekem régi álmom, és csak remélni merem, hogy a fiam partner lesz ebben a mókában.

Nagy dilemma számomra már nem pestinek lenni, mert felborultak a szerepek. Nagyanyó lenne a vidéki nagyi, de ő a szomszédban lakik, így ebben a kontextusban ez nem értelmezhető. Így azonban a távoli nagyik a Pesti Mamó és Papó, akik viszont a Belvárosban laknak, tehát vidékinek csak nagyon faramuci túlzással nevezhetők. Abba viszont belezavarodik Mimzi (is). A megoldás mégis ők lesznek, mert van egy kis házuk a Mátrában, ahova remélem, sokat viszik majd magukkal, amíg mi alszunk és moziban ülünk. Ott megtanulhat majd tüzet rakni, nyársat faragni, rablóshúst sütni, lecsót főzni, meg egy rakás érdekes dolgot, például olyan szavakat a helyiektől, amit senki nem ért máshol.