MIRE JÓ EGY BABA... ÉS MIRE NEM? – EGY CSECSEMŐ ÉDESAPJÁNAK BÜFIJEI ÉS BUKÁSAI

Én azt hittem, hogy a gyerek olyan, mint a svájci bicskával felszeletelt avas szalonna: mindenre jó. Univerzális belépőjegynek tűnt, mint az FBI-igazolvány az amerikai filmekben: csak felmutatom, és minden ajtó, minden emberi szív kinyílik. Ehhez képest a kijózanító valóság az, hogy ma már senkit sem hat meg, ha egy férfi apaként viselkedik, és miként a gyerek nem probléma, úgy nem is megoldás semmire. Mondok néhány példát. Herczeg Zsolt írása.

Essünk túl a nehezén, mint Tomika a széthagyott dömperen. Most egyszer és mindenkorra megcáfolok egy urbánus mítoszt, amiben annyira, de annyira jó volt hinni, amikor még csak készültem az apaságra (mintha erre fel lehetne készülni...). Az ígéret így szólt: kisbabával jól lehet csajozni.

MIRE JÓ EGY BABA... ÉS MIRE NEM? – EGY CSECSEMŐ ÉDESAPJÁNAK BÜFIJEI ÉS BUKÁSAI

Aljas hazugság! Kisbabával nem lehet csajozni. Se jól, se rosszul. Pedig engem sztorizó barátok, tanácsadó könyvek és hollywoodi filmsorozatok tucatjai kecsegtettek azzal, hogy amikor majd végigvonszolom magam és a babakocsit a parkoló autókkal eltorlaszolt, kutyaszarral összekent újlipótvárosi utcákon, akkor az ólmos fáradtság könnyfátylán keresztül is látni fogom a szembejövő nők elismerő, sőt kacér pillantásait. És hiába lesz olyan a fejem, mint egy lerongyolódott parasztgatya, sőt nem számít majd az aputest lehangoló látványa sem, mert önmagában az, hogy egy gyönyörű, rózsás arcú, hosszú szempillájú, mélybarna szemű kisbabát tologatok, akit ráadásul nem loptam, hanem az ágyékomból fakadt, a velem való felelőtlen párosodás leküzdhetetlen vágyával tölti el hölgyeket. Jó, oké, ezt konkrétan nem reméltem, de arra azért számítottam, hogy néhány percre jó pasinak érezhetem magam. Hiszen én már bizonyítottam, és a bizonyíték épp ott szarja össze magát a babakocsiban, miközben egy szétmarcangolt sajtos stangli összenyálazott falatkáival dobálja a járókelőket, illetve tüzelő makákó majmokra emlékeztető hangsorokkal üdvözli a világ nyolcadik és kilencedik csodáját: minden kutyát és trolibuszt.

Hát, a francokat. A jó nők úgy mennek el mellettem, amikor a gyerekkel vagyok, mintha ott sem lennék. Vagy a telefonjukat nyomogatják leszegett fejjel, és az egyetlen élmény, amit nekem szereznek, hogy emiatt nekigyalogolnak egy villanyoszlopnak, vagy üveges tekintettel átnéznek rajtam, és a szemükben kevesebb az érzéki kíváncsiság, mint Donald Trumpéban. És hiába mész el a játszótérre a gyerekkel, ahol egymás sarkára taposva legeltetik utódaikat a jobbnál jobb nők, mert ma már annyira megszokott látvány a babájával foglalkozó apuka, hogy elillant a bukéja, felszívódott a zamata. Szóval kész szerencse, hogy szeretem a párom, és nem vágyom másra rajta kívül. Mondjuk, ha Angelina Jolie és Gubás Gabi együtt kiveszi a szomszéd lakást, akkor lehet, hogy nem állok jót magamért.

Egyébként tudjátok, mit lehet csinálni egy kisbabával? Nénizni! Nem éppen csajozás, de azért érdekes sport.

Nénizésben profi vagyok. Tíz lépésről kiszúrom azokat az idős hölgyeket, akik Tomika puszta látványától meggyógyulnak: a járásuk felgyorsul, a hátuk kiegyenesedik, a ráncaik kisimulnak, és a babakocsi útjába ugorva napon felejtett citromfagyiként olvadoznak a meghatottságtól. Mindegyik ugyanazt csinálja (meg akarja érinteni Tomika kezét vagy arcát), és ugyanazt kérdezi („milyen idős ez a szép... kisfiú, ugye?”), de én ennek ellenére nagyon szeretem a néniket, és kifejezetten szeretek nénizi. Mindig megállok, ha megszólítanak, hagyom, hogy gyönyörködjenek a gyerekben, udvariasan válaszolok a kérdéseikre, és még egyiknek se téptem ki a karját, hogy a hátába szúrjam, amiért a legnagyobb náthajárvány idején engedély nélkül hozzáért a babához. Annyira cukik, hogy nekik még a gügyögést és az ugyubugyozást is eltűröm, pedig arra már több BTK-paragrafust kidolgoztam fejben, és a legenyhébb szankció leírásában is kihegyezett meggyfabotok szerepelnek.

De fordítsuk komolyra a szót! Amire nem jó a baba – mármint azon a csekélységen kívül, hogy enni, aludni, dolgozni, tévézni, netezni, telefonálni, beszélgetni, takarítani és szexelni sem lehet miatta –, az a barátságok ápolása. Szülőként ugyanis azt gondolod, hogy a gyereked mindenkit érdekel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem így van, de az biztos, hogy nem annyira, amennyire téged. Úgy látom, hogy ezt sok szülő elfelejti. Tele vagy élményekkel, vicces és elborzasztó történetekkel, amik kikívánkoznak belőled, ezért ha nem erőltetsz magadra önuralmat, akkor semmi másról nem lehet beszélgetni veled – ha egyáltalán ráérsz találkozni bárkivel –, csak a babáról. Ebben az esetben jó, ha tudod, hogy a barátaid egy bizonyos idő után már csak udvariasságból hallgatnak végig téged. Főleg, ha nincs gyerekük, ezért esélyük sincs azonosulni a problémáiddal. Én megfogadtam, hogy nem traktálom Tomikával a cimborákat – őket kell megkérdezni, hogy legalább részsikereim vannak-e. Ők mindenesetre jól teljesítenek, amiért köszönettel tartozom nekik.

Persze, nekem könnyű Zsuzsihoz képest. A nők ugyanis sokkal jobban elszigetelődnek a barátaiktól – egyáltalán: az egész addigi életüktől –, amikor anyák lesznek, mint az apaszerepbe került férfiak. Mi megtarthatjuk a kapcsolatrendszerünket, hiszen eljárhatunk dolgozni. (Nem mintha lenne más választásunk, mert hirtelen az egész családot egyedül kell eltartanunk, ami nyomasztó teher, de ez a bekezdés most nem a nyafié.) A nőket viszont komolyan fenyegeti a bezárkózás veszélye egy olyan világba, ahol csak játszótéri anyukatársakkal lehet beszélgetni a fogzásról vagy a gyermekorvos modoráról. (Zsuzsi ebben is kiemelkedően teljesít: van élete! Néha még moziba is eljutunk.)

Szóval a baba nem igazán jó arra, hogy az maradj, aki voltál. Mondjuk, nem is azért csinál gyereket az ember.

Amire viszont jó a baba: rákényszerít, hogy végre-valahára eldöntsd, mi a fontos az életben, és mi nem. Tomika tudja. Ő ezt írná, ha tudna írni: „Helló, világ! Akkor segítek, mert látom, hogy csúnyán el vagytok tévedve. Fontos, hogy az apukám meghallja az utcába beforduló kukásautót, mert akkor felrak az ablakpárkányra, és megcsodálhatom. Mármint nem az apukámat, hanem a kukásautót. A kukásautó ugyanakkora, de szebb, mint az apukám. Fontos a taps is, amit anyutól kapok, mert egyedül kidobtam a piszkos ruhámat a szennyestartóba vagy becsuktam a mosogatógép ajtaját, mégsem amputáltam a hüvelykujjam. Aztán persze, Pipp és Polli is nagyon fontos, mert apa ölébe kucorodva minden este újra és újra végigizgulhatom, hogy mi lesz a rollerükkel vagy a fagyijukkal. Boribont sem hagyom ki, a butácska kölyökmedvét, aki egy lánnyal él, és azt hiszi, hogy húsvétkor a kertet kell meglocsolni – ő is fontos. Nemkülönben, hogy a cipők mindig el legyenek rakva a szekrénybe (ezt tényleg nem szeretném még egyszer elmondani), anyáék adják oda a kávéskanalat játszani (miért kell mindig kérni?!), a popsikrémnek szar íze van, minden evőkanál hajítógép, a zokni jó kesztyűnek is, a zenének pedig nincs értelme, ha nem szédülsz el a tánctól. Fontos, hogy már tudom utánozni a kenguru ugrálását, a kutya ugatását, a tigris ordítását és a madár repülését. Ja, és az is, hogy anya megtanított babát ringatni, apa pedig birkózni. Már egyedül is felmászhatok az etetőszékbe, és be tudom csatolni magam. Apa szerint egyszer majd a hét fogást is kibírom, bár most még az elsőnél összepisilem magam a röhögéstől.

Na, szóval ezek fontosak. De például a tévéhíradó, a személyi jövedelemadó, az Ázsia Expressz és a lapos Föld elmélete – hát, kérem, azok egyáltalán nem fontosak.”

A cikk forrása: wmn.hu

Herczeg Zsolt , 2017. december 11.
 
 
 
Címkék:  

apaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?