Válaszcikk: "A gyermekorvosnál Kovács anyuka vagyok, amit száz százalékig elfogadok"

A szerző két kamaszgyermek édesanyja, aki attól a pillanattól kezdve nagyon imád anyuka lenni, hogy a gyermekei megfogantak. Anyukázásról pro és kontra - 2. rész.

Több helyütt látom, hogy politikusok, civil szervezetek, Facebook-csoportok kihirdették az úgynevezett "Anyaforradalmat", amely arról szól, hogy nem szeretik az édesanyák, ha nem a nevükön, hanem mondjuk Kovács anyukaként szólítják őket a közigazgatásban, a bölcsőde-óvoda-iskolában, vagy a gyermekorvosnál, hiszen nekik is van keresztnevük.

Egyrészt megértem az egészet, nekem is fontos a saját nevem, hovatovább azt mondom, ha bemutatkozom, mégsem tudok azonosulni a hisztivel. Sőt, elsősorban egy felesleges gerjesztésnek tartom, amolyan "vannak ebben az országban talán fontosabb dolgok is" - típusúnak.

A közigazgatásban mindig a nevemen voltam szólítva. A közigazgatásban ugyanis, bármilyen szinten léptem fel anyaként, ott én voltam az aktív, a tevékeny fél - például én igényeltem családi pótlékot, vagy gyermekgondozási díjat. Ott az én nevem került fel az igénylőlapokra és a gyermek nem vett tevékenyen részt az ügyintézésben. A magam részéről soha, egyszer sem tapasztaltam olyat, hogy ne a nevemen szólított volna bárki is.

A gyermekorvos már más téma. Ott Kovács anyuka vagyok, amit száz százalékig elfogadok. Többek között azért, mert a doktornőt sem "Kedves Klárikázom", hanem azt mondom rá, "Kedves doktornő".

Talán akkor, amikor a gyerekem megszületett és a doktornő megtette az első, kötelező, születés utáni családlátogatást, még a nevemen szólított. Mert akkor ott mi ketten voltunk egymással szemben, akik összeismerkedtek és kialakult a kezdeti bizalom. A gyerek mindeközben békésen szuszogott az ágyában és sok vizet nem zavart.

De attól a perctől kezdve, akárhányszor valami nyavalya-betegség kapcsán el kell mennünk a gyermekorvosi rendelőbe, a gyerekem a nevén van szólítva, a társalgás fő csapásvonala a gyerek megszólításával kezdődik, míg én, mint kísérő személyzet, mint harmadik kerék, mint az egészben a plusz adalék vagy dekoráció veszek részt, nos, én ott és akkor Kovács anyuka vagyok.

Mert egészen egyszerűen nem rólam szól.

A gyerek (a nevével egyetemben) azért van ott, mert beteg, az orvos pedig azért van ott, hogy a beteg gyereket meggyógyítsa. Én meg azért, mert mint szülő, kísérek, de őszintén mondom: meg sem fordul a fejemben, hogy elvárjam a doktornőtől, hogy a sok száz betegén túl a sok száz édesanya-édesapa nevét is séróból tudja.

Ergo abban a tizenkét percben, amíg kiderül, hogy már megint taknyos a gyerekem, én abszolút lelkesen vagyok Kovács anyuka.

A séma ugyanez az óvodában, iskolában is és szerintem az egész Anyaforradalom elmélete itt bukik: ott sem a szülő a lényeg. Közvetlen, napi kontaktban ugyanis az iskola és a gyermek állnak és a gyerekeim nevét tök jól megtanulta a tanári kar már az első tanév szeptember legelején.

Hogy én mindeközben Kovács anyuka vagyok az ő szemükben? Óriási mezei piros pont a tanárnak emiatt, ugyanis én (nyolcadikos a lányom) nyolc év után sem tudom összepárosítani egy-egy szülői értekezleten a szülőt a gyerekével. Sőt, talán egy vagy kettő anyukát leszámítva gőzöm sincs, a többi szülőnek mi a keresztneve, de nem is érdekel és nem is fontos - ők sem tudják az enyémet.

Ha viszont valami intéznivaló van, akkor tudom, hogy például az osztálypénzt Varga anyuka kezeli, tehát a Varga Jóskának kell beküldeni zárt borítékban, vagy az SZMK-s anyuka a Dórika mamája, akinek a keresztnevét akkor tudtuk meg, amikor szülői csoportot hozott létre a közösségi oldalon.

A magam részéről változatlan a meglátás, hogy az oktatási intézményekben évente két szülőin, egy anyák napján, egy farsangon és egy évnyitó, - záró rendezvényen igazán kibírom, ha a tanárok szemében Kovács anyuka vagyok, és ez a dolog egy picit sem zavar - mert nem fontos. Még mindig úgy érzem, ez sem rólam, hanem a gyerekről szól.

Hogy mit mond a másik oldal?

Mások ingerküszöbe nyilván más, én tényleg a saját nevemben csak azt tudom hangoztatni, hogy van ebben az országban - sőt, a saját életemben is - sokkal, de sokkal fontosabb "hiszti", amin agyalhatok és nekifeszülhetek másoknak, mint ez itt. Az Anyaforradalommal foglalkozzon az, akinek nincs más vagy jobb dolga, én pedig megeresztek egy félmosolyt, és körülbelül ennyi volt.

 

Ha kíváncsi vagy a másik oldal véleményére is, olvasd el előző cikkünket ide kattintva: "Igen, zavar az anyuka megszólítás, mert van normális nevem is"

2018. május 11.
 
 
 
Címkék:  

anyaság

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?