Ugye azt is kifizeti, amit a gyerek rágcsál? - avagy így reguláztak meg az ABC-ben

Múlt hétvégén leutaztunk vidékre a szüleimhez Kaposvárra. Szombat reggel felajánlottam, hogy majd mi átugrunk a közeli kisboltba egy-két dologért, amit anyukám már nem kapott meg előző nap. A hároméves kislányommal mentem, mondván, hogy legalább levegőzik kicsit amíg elüldögél a babakocsiban, - egy elég klassz zöld övezeten vezetett át az utunk-, hazafelé pedig még meg tudunk állni kicsit a játszón is, hogy kimozoghassa magát.

 

Persze mint minden anyukának, nekem is rendre ott lapul a táskámban egy-egy nasi, ha a gyerek megéhezne, főleg, hogy Panka sajna egyelőre még a válogatósabbak táborát erősíti. Begurultunk a közepes méretű ABC-be, ahol a gyerekem nyilván azonnal kibökte, hogy ő márpedig éhes, - hiába, már gyerekkorban is hatással van ránk a friss pékáru illata-, így előhúztam a babakocsihoz csatolt táskából azt a bizonyos mackó formájú csokival töltött piskóta szeletet és a kezébe adtam. El is kezdte szép lassan csócsálgatni, én pedig így békésen dobálhattam be a karomra akasztott kosárba a listán szereplő dolgokat.

Útközben egy kedves néni segítséget kért tőlünk, nem tudta elolvasni melyik puding a főzés nélküli az igen nagy választékból. Kisegítettem, közben úgy nagymamásan gügyögött kicsit a kislányomnak, aztán jü érzéssel telve tovább gurultunk a hűtőpult felé, ahol még bedobtam két kefirt a kosárba. Mire a pénztárhoz értünk, Panka még mindig kábé sehol sem tartott a mackós süti elfogyasztásával, de ahogy az persze lenni szokott, a ruháján és minden létező tárgyon, ami körülvette, már ott sorakoztak az apró morzsák. Ezen már fenn sem akadok, majd „lejázzuk és megeszik a tubik anya!” - ahogy ő mondaná. Miközben ezen a jól bejáratott szövegen mosolyogtam, beálltunk a kígyózó sor végére. Értem én, hogy szombat volt meg minden, de ha jól tudják, hogy ilyen idő tájt van roham, hogy még zárás előtt mindenki hozzájusson a vágyott kis portékájához, miért nem tudnak még egy pénztárt kinyitni? Ezt sosem értettem, de ezúttal is próbáltam türelmesen kivárni, mire mi jövünk. Már elkezdtem kipakolni a szalagra, - amíg még az előttem álló fizetett-, és fél szemmel érzékeltem, hogy elég mufurc a pénztáros hölgy, mondhatni igen flegmán dobálta át a csipogón az ételeket. Gondolom már alig várta, hogy leteljen a munkaidő, végülis a hétvége az hétvége, no de akkor is.

Ekkor jöttünk mi: minden megvásárolni kívánt étel-ital a szalagon, babakocsi kijjebb tolva, hogy odaférjek a fizetéshez, és a hölgy már rekord sebességgel el is kezdte lehúzni a cikkeket. Egyszer csak megakadt a tekintete a még mindig majszoló gyerekemen és gondolkodás nélkül a következőt mondta: „ugye azt is kifizeti, amit a gyerek rágcsál?”

Egy másodpercre nem kaptam szikrát, aztán szerencsére gyorsan rávágtam: „nem önöknél vettük, amit eszik.”

De nem tágított: „ha nincs róla blokkja, ki kell fizetni, különben is nem lehet enni az ABC-ben.”

Alapvetően nyugodt ember vagyok, de itt elkezdett kissé felforrni az agyvizem és a lehetőségekhez képest békés hangnemben tájékoztattam, hogy a 3 éves kölyköm sajnos még nem tudja ahhoz igazítani az éhségérzetét, hogy épp a boltban vagyunk-e vagy sem. Valamint azt is megosztottam vele virágnyelven, hogy nem szokásom levenni a polcról ételt és a gyerek kezébe nyomni, de bármily vérlázító is, megtenném, ha látnám, hogy ez a kicsi szükséglete, majd a pénztárnál való fizetésnél említést tennék róla, - hiszen minden mást is kifizettem-, hogy még azt is üsse fel, ami épp a gyerek szájában van.

A viszonylag fiatal pénztáros hölgy erre mintha nyelt volna egyet, és grimaszolva, a szemét lesütve tovább húzogatta le a cuccainkat. Aztán még a biztonság kedvéért hozzátettem, hogy „de ha nem hiszi el, nyugodtan nézzék vissza a biztonsági kamera felvételét, látni fogják, hogy a táskából vettem elő a nasit, nem pedig a polcról”.

Tudom, nem ez lett volna a módja a dolognak, éppenséggel előre is szólhattam volna, hogy a gyerek nem az ottani árukészletet pusztítja habzsolva, de olyan hamar jött a földbe döngölően számonkérő kérdés, hogy csak így tudtam lereagálni. Miután befejeztem a monológomat, a hölgy már egy kukkot sem szólt hozzám, a vásárlás végösszegén kívül, csak a tekintetén láttam, hogy legszívesebben megfojtana egy kiskanál vízben. Biztos nem könnyű nap mint nap helytállni egy ilyen monoton munkában, de kicsit azt érzem, hogy egyesekből már-már teljesen kezd kiveszni az emberség, az előzékenység és a segíteni akarás. Ami pedig egy kisgyerekes anyukának nagyon, de nagyon jól tud esni a mindennapokban.

 

 

 

B.F. , 2018. június 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?