Szülés helyett tökfaragás

Ismét eltelt egy hét, és bár nem történt sok minden, mégse mondhatom, hogy unalmas hét áll mögöttünk..

Kezdem ott, hogy a múlt héthez képest sokkal jobban érzem magam. Néha ugyan nehezen mozgok, mégis fittebbnek érzem magam, több az energiám is. A baba mocorog, és bár próbálom sugallni neki, hogy jöjjön, várom nagyon (vagy épp az ellenkezőjét, hogy legyen szíves várjon még picit), nem csodálom, hogy nem hallgat rám. Nagyon szerettem volna, ha októberi baba lesz, mint a bátyja, mondogattam is, hogy várom nagyon, szombaton mégis az ellenkezőjét éreztem.

Történt ugyanis, hogy a fiam vércukorszintje annyira magasra ugrott, hogy attól féltem, a kórházban kötünk ki. Rettegtem, hogy ne induljon meg a szülés, gyártottam fejben a B, C verziókat, mit hogy oldanánk meg, ha jönne a baba. A kicsi hallgatott rám (vagy csak már most azt csinál, amit akar). Szerencsére éjszakára a fiam cukorszintje rendeződött. Mi is megnyugodtunk, így vasárnap újra elkapott a babavárás türelmetlensége.

Hétfőn a férjem szabadnapos volt. Reggel nekem szegezte a kérdést, van e valami program, aztán előállt a nagy ötlettel. Faragjunk töklámpást. De nem egyet akart, és nem akármilyet. Már az is vicces volt, ahogy a boltban válogatott a fiunkkal a tökök közt. Mert nem jó akármilyen tök, fontos a forma, a méret, hisz ő már tudta, milyen formákat akar faragni :) Én csak ugrattam, akkor ma nem szülünk, ma tököt faragunk? Pedig milyen vicces lenne, ha halloween napján születne a baba...  Délután, míg a fiam aludt, elkészítettük a tököket. Egyet kaptam én is,úgy faragtam, ahogy akartam, de a többi szigorúan apa keze munkája.

Mint később kiderült, nem is annyira a tökfaragás volt a lényeg. Amikor a gyerkőc felébredt, apa előkapta a masináját, a gyerek meg – kezében a tökfaragó szerszámok gyerek változatával szabad utat kapott. Nagyokat nevettem, ahogy néztem őket. A kicsi nagyon élvezte, hogy játszhat a tökökkel, a tökből kivájt tökhússal, magokkal, az apja meg csak kattogtatta a gépet.

Tökfaragás

Fura érzés volt, mintha ezer évvel ezelőtt lett volna, hogy mindegyikünk ilyen felszabadult volt. Ekkor gondoltam bele igazán, hogy az elmúlt pár hónap mennyire mély nyomot hagyott bennünk. Hiába fogjuk fel úgy, hogy a diabétesz egy állapot, nem betegség, hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy az életünk, a mindennapjaink „normálisan” teljenek, akkor is nyomasztott, ránk telepedett, a tehetetlenség szinte mart belülről. Most éreztem először azt, hogy kicsit leengedtünk mind, hogy újra tudtunk úgy nevetni, bolondozni, mint rég.

Kedden és szerdán megint azt mondogattam a babának, ha lehet, várjon még picit. Úgy voltam vele, hogy bár nem tudom befolyásolni, de ha nem muszáj, ne akkor jöjjön. A Mindenszentek és a Halottak napja mindig szomorúsággal tölt el. Végig az lebegett előttem, hogy ha otthon lennénk, nem itt, Skóciában, akkor a temetőkbe mennénk, gyertyákat gyújtanánk, imádkoznánk azok sírjánál, akik már nem lehetnek velünk. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy pár év múlva ezekben a napokban szülinapi tortát készítek, vagy épp szülinapi összejövetelt szervezek.

Itt viszont kihasználtuk a szép időt, és kimentünk egy közeli parkba sétálni. Annak idején, mikor a fiamat vártam, itt születtek a legszebb kismamafotóim 3 nappal a szülés előtt. Szerettem volna, ha a második pocaklakóval is sikerül itt fotózni. Lett is pár fotó, bár a fiam ezúttal nem könnyítette meg a dolgunkat, ment minden irányba, ahol nem volt kitaposott út :)

Szerdán szülésznőnél is jártunk. Már mondogatta, hogy ha jövő héten se jön a baba, megcsinálhatja a méhszájtágítást, ha szeretném. Mindjárt válaszoltam is, ha a baba rendben lesz, szívhangja jó, akkor egyelőre nem szeretném. Nem érzem úgy, hogy siettetni kellene őt, amíg jól érzi magát odabenn. Meg a lelkem mélyén bízom abban, hogy úgy dönt, előbújik, és jövő héten már a karomban tarthatom Őt... smiley

Andi M. , 2016. november 03.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?