Nyílt levél a kislányomnak – akinek nem kell elkövetnie az én hibáimat!
Drága Kislányom!
Már nagyon vártam a jöttöd! Nem csak azóta gondolok erre a pillanatra sokat, hogy a szívem alatt visellek, hiszen egész gyerekkorom óta tudom, hogy egyszer a világra jössz. Már pici lányként a játékbabámon gyakoroltam, ahogyan esténként mesét olvasok Neked, és betakargatlak. Ezerszer is elképzeltem a gyönyörű szemeidet és az édes kis mosolyod.
Rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mennyire különleges és sokrétű lesz a kapcsolatunk, hiszen egyszerre leszek az Édesanyád; akitől oly sok mindent tanulhatsz – és olykor kicsit szigorúan is bánik veled, ha arra van szükség-, és ugyanakkor a legjobb barátnőd is, akinek minden titkodat elmondhatod. Nagyon törékeny az egyensúly e kettő között, de én mindig is reménykedtem abban, hogy nekünk sikerülni fogmegtalálni azt.
Ugyanakkor rengeteg kétely és félelem; féltés is volt bennem: ha tehetném, megóvnálak azoktól a kemény leckéktől, amiket az élet ad, és amelyek által meg kell tanulnod, hogy nem minden ember kedves, nem minden ember lehet a barátod, sőt, egyesek néha indokolatlanul bánnak majd rosszul veled. Nem bízhatsz mindenkiben és nem védhetlek meg mindenkitől, de igyekezlek felkészíteni minderre. Ugyanakkor olyan anyuka is szeretnék lenni, aki megtanít a megbocsátásra, a figyelmességre, az empátia érzésére – mert ezek a készségek rengeteg nehéz helyzeten átsegítenek majd.
De mindenekelőtt azt szeretném, ha nem hasonlítanál rám (még ha ez nagyon furcsán is hangzik) – tiszta szívemből kívánom, hogy ne szenvedjél annyit, mint amennyit én; mire megszerettem magam, mire megismertem magam és elfogadtam; mire rájöttem, hogy ki is vagyok valójában! Bárcsak ne kellene átmenned azon a hosszú és rögös úton, amit én megtettem, bárcsak sokkal könnyebben és hamarabb megtanulnál harmóniába kerülni önmagaddal és a világgal. Ne bántsd magad annyit, amennyit én bántottam magam! Hiszen az élet szép a maga bonyolultágával, és te is szép vagy (kívül-belül); lásd meg magadban a csodát!
Azt szeretném, ha nem élnéd át soha a kirekesztettség érzését, ha nem csúfolnának és soha nem éreznéd, hogy „más” vagy, mint a többiek. Vagyis inkább, hogy tudd, hogy pont az tesz téged csodálatosan egyedivé, hogy különbözöl a többiektől, és ez teljesen rendben van így.
Azt szeretném, hogy ne kelljen annyi szenvedést átélned, amennyit nekem, és hogy az átélt szenvedések ne keményítsenek meg annyira téged, mint amilyen kemény én lettem. A negatív élmények az együttérzést és az elfogadást mélyítsék a szívedben, ne pedig a bizalmatlanságot.
Ne örököld tőlem a csípős nyelvemet, amivel olykor visszafordíthatatlan sebeket ejtettem másokon, a meggondolatlanságommal. Ne engedd, hogy az önérzeted, a sértődöttséged felülkerekedjen a kedvességeden.
Az elveidhez ragaszkodj tűzön-vízen át, még akkor is, ha az összes barátod belemegy egy hülyeségbe; ha a szíved mélyén nem értesz egyet velük, ne kövesd őket – úgy, ahogy én tettem! Ne kételkedj soha magadban, és ne engedd, hogy a bizonytalanságod miatt mások irányítsanak – ahogy én engedtem.
Ugyanakkor, ha az ösztönöd azt súgja, hogy valamibe bele kell vágnod, ne habozz; ne ragaszkodj a komfortzónádhoz, ne hagyj ki semmit, csak azért, mert egy picit félsz. Tudnod kell, hogy a buktatók az élet vele járói, és ha el akarsz érni valamit, bizony néha meg is sérülsz közben. Tudom, hogy végül megtalálod az utad, ahogy én is megtaláltam. Ez a te saját utad, amit nem taposhatok ki előre neked; és nem is akarok.
És tudd, hogy történjék bármi, én mindig itt leszek melletted (mögötted), és segítek, ha baj van: hiszen az Édesanyád és a legjobb barátnőd is vagyok egyben; örökké. Csodálatos vagy, gyönyörű és különleges. Nagyon szerelek, Kislányom!
Panna, 2018. március 31.
