Nem volt felnőtt életem a gyerekek érkezése előtt – de egyáltalán nem bánom

Önismereti kártyákon, párkapcsolati kérdéslistákban, cikkekben és posztokban, sőt torna-videók leírásában számtalanszor olvasom a kérdést:

"Mi hiányzik a gyerek előtti életedből?"

Mindig elgondolkodom ezen a kérdésen, és mindig zavarba jövök tőle. A válaszom is mindig ugyanaz: semmi. Na nem azért, mert én valami szuperanya vagyok, akinek nincsenek vágyai. Egyáltalán nem. Egyszerűen azért, mert nekem nem igazán volt gyerek előtti életem, és a mostani párkapcsolatomnak sem volt gyerek előtti szakasza.

Hogy lehet ez? Úgy, hogy 23 éves voltam, amikor az első gyerekem született. Előtte főiskolára jártam, néhány hónappal azelőtt kaptam kézhez a diplomámat, hogy teherbe estem. A főiskola utolsó évében már dolgoztam az első igazi, felnőtt munkahelyemen: egy multinál voltam logisztikai asszisztens, és ez a várandósságom első hónapjaiban is folytatódott. Volt tehát nagyjából egy évem, amikor már nem a szüleimmel, hanem az akkori párommal éltem, saját keresetem volt, tehát ez az időszak nevezhető gyerektelen felnőtt életnek. Igazából azonban a diákélet és az anyaság – és én a babavárást is ideszámítom – között alig néhány hónap telt el.

Mielőtt megkérdeznétek: igen, a gyerek tervezett volt. Én az a típus vagyok, aki mindig is szeretett volna anya lenni.

Fontos volt nekem, hogy hamar felnőtté váljak, hogy elköltözzek otthonról – már a főiskola alatt is kollégiumban laktam és dolgoztam. És amikor megvolt a diploma, a munka és az a férfi, akivel úgy gondoltam, egymásnak vagyunk teremtve, nem láttam akadályát a gyerekvállalásnak.

A kisfiam pedig jött, amint jöhetett. Így lettem 23 évesen fiatal anyuka, és így maradt ki az életemből az az időszak, amelyet mások esetében a barátok, a párkeresés, sok esetben az utazás vagy a szórakozás határoz meg a munka mellett. És mégsem maradt bennem igazi hiányérzet. Marci után jött egy újabb diploma, egy válás, aztán az újabb párkapcsolat – ezért nem volt nekünk egyáltalán gyerekmentes időszakunk - majd még két gyerek. Közben persze dolgoztam is, házat építettünk, költöztünk, haladt az életünk a maga útján. Szóval, én nem érzem azt, hogy hiányzik valami a gyerek előtti életemből, mert nem volt gyerek előtti felnőtt életem.

Lehet, hogy ez szánalmasan hangzik – szegény, még azt sem tudja, mit hiányolhatna – számomra azonban inkább felszabadító.

Két dolog miatt is: az egyik, hogy rám tényleg igaz, hogy ami sosem volt, azt nem lehet hiányolni. Egyáltalán nincs bennem rossz érzés, amikor mások a huszonéves kori fesztiválélményeikről beszélnek, vagy azokról az anyagi lehetőségekről, amelyek gyerektelen keresőként megadattak nekik. A másik pedig, hogy szerintem mindent meg lehet élni gyerek mellett is, ha közösen igyekszünk úgy szervezni a család életét.

Volt idő, amikor máshogy gondoltam. Akkoriban éppen egyedül neveltem az első kisfiamat, és munka mellett egyetemre jártam, míg a velem egykorú évfolyamtársam kereskedelmi igazgatóként céges autóval járt és valami elképesztően gyönyörű vidéki házban élt – egyedül. Amikor nála jártam, kicsit elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy mikor lesz nekem hasonló életem. Ő pedig felnyitotta a szemem, hogy meglássam, mi az, ami nekem viszont van, és amire ő bármikor elcserélné a céges autót, a medencés házat és a barátokkal töltött péntek estéket. Persze nem csak az ő története hatott rám, de ez is segített megérkezni ahhoz a gondolathoz, hogy igazából nem látunk bele mások életébe. Amikor hiányolunk valamit a sajátunkból, ami másnak megvan, nem tudhatjuk, mi van amögött, hogy az illető élete így alakult.

És még valami: nekem nincs anyatestem. A testem van, ugyanaz a test, mint húszéves koromban, én pedig közben anyává váltam. Ez a test ugyanaz, amiben felnőttem, ami kihordta azt a három gyereket, és évekig szoptatta őket. Nem volt évekig hamvas, ruganyos huszonéves testem, lassan hosszabb ideje élek tigriscsíkos hassal, mint anélkül (persze a ruganyosságot igyekszem mozgással megtartani). Nem éltem meg egy hirtelen változást: eddig volt a női test, innentől az anyatest. Olyan magától értetődően, organikusan zajlott le ez a folyamat, hogy bennem nem különül el ez a két dolog.

A munkába is visszatértem a gyerekes időszakok között. Komoly, felfelé lépkedős karrierre sosem vágytam, inkább a szakterületemen mélyedtem el és szereztem több területen is tudást és tapasztalatot. Amikor nagyon nehéz lett – teljes állás és túlórák három különböző intézménybe járó gyerek mellett – egy ideig éltem a főállású anyaság lehetőségével, néhány év múlva pedig a saját vállalkozásomat kezdtem építgetni.

Hogy mégis mondjak egy dolgot, amit hiányolok: azt sajnálom, hogy a főiskola alatt nem vettem részt diákcsere-programokban, és nem utaztam, amennyit lehetett. Most már azonban újra nyílik a világ: nyáron négy hetet töltöttem Spanyolországban, és idén volt az első európai nyaralásunk a gyerekekkel. A férjemmel több európai országban jártunk már kettesben, Magyarországot pedig keresztül-kasul bejártuk már. Jövő nyáron a középsőmmel megyek Londonba – és mekkora élmény lesz egy kamasz szemével látni a világot!

Az utazás például olyasmi, amire nagyon vágyom – de meg is valósíthatom, akár egyedül is. Mehetek szórakozni, vannak hobbijaim, megvalósíthatom a céljaimat. Nem kívánom vissza a gyerekek előtti időszakot, hiszen most gazdagabb, teljesebb az életem, mint 22 évesen. Fura vagyok? Nem tudom – én így érzem. Nektek mi a tapasztalatotok?