Néhány őszinte vallomás a császárról

Lehet, hogy lerágott csontnak tartod a témát, de mi azt gondoljuk, amíg világ a világ és lesznek kismamák, akiket érint a szóban forgó beavatkozás, muszáj beszélnünk róla. Cikkünk szereplői is így érezték, ezért nyíltan és őszintén felvállalták, mind szavakban, mind képeken keresztül, mit gondolnak. A teljes angol cikket itt olvashatod el      

1. „Szeretem a császár okozta hegemet… Olyan, mintha mosolyogna rám.”

Úgy 18 hónappal ezelőtt, egy szombat este kerültem be a kórházba, miután elfolyt a magzatvizem. Minden erőmmel azon voltam, hogy ha lehetséges, elkerüljük a műtétet, egyrészt mert nagyon féltem tőle, másrészt pedig mert úgy gondoltam, milyen klassz lenne természetes úton szülni. De hétfő délutánra az orvosok aggodalmára, kiugró értékeket produkált a vérnyomásom, és a szakvélemény szerint ez a bébi épségét is veszélyeztette. Orvosi javaslatra végül mégis a császározás mellett döntöttünk – a baba egészsége volt a legfontosabb nem az, hogy hogyan hozom a világra!

Szeretem a sebhelyemet. Néha amikor a tükörben megpillantom a vágást, olyan érzésem támad, mintha visszamosolyogna rám: „ez az: megcsináltuk!”. Őszintén? Baromi ijesztő, amikor teljesen váratlanul közlik Veled, hogy „asszonyom, fel kell, hogy vágjuk, hogy kivehessük a babát a hasából”, de ez volt a legoptimálisabb döntés számomra, és egyáltalán nem érzem azt, hogy bármiről lemaradtam volna! – meséli a 37 éves Ligia.

2. „ Nagyon izgatottan vártam a műtétet. Nagyon hálás vagyok érte, hiszen a segítségével adhattam életet az ikreimnek!”

8 hónappal ezelőtt egy kislány ikerpárt hoztam a világra. A terhességem nem volt zökkenőmentes; a 26. héttől szigorú ágynyugalmat rendelt el az orvos, méhnyak elégtelenség miatt. Az orvosok nem hittek benne, hogy elérem a 28. hetet, de végül még a 32. hetet is kihúzták a pocakomban a kicsik. Mindent az ágyban csináltam: az ágyban ettem, az ágyban tornáztam… Amennyire csak tudtam, kíméltem magam. Megingathatatlanul hittem benne, hogy végig tudom csinálni, és a lányok egészségesek lesznek! Még a császár híre sem riasztott meg; mert csak az lebegett a szemem előtt, hogy milyen régóta szerettünk volna gyermeket a férjemmel, és hogy nem sokára a karjaimban tarthatom őket!!

Tudjátok mit? Büszke vagyok a hegemre; mindig arra emlékeztet, hogy milyen csodás bébiket kaptam általa. (Jody, 42.)

3. „Azt kívánom, hogy bárcsak hangot adhatnék annak, amit érzek, a nélkül, hogy mások elítélnének, még ha a világ szerint hálásnak is kéne lennem.”

Öt évvel ezelőtt voltam terhes az első lányommal, akit császármetszéssel szültem meg. Az utolsó pillanatig természetes szülés volt betervezve, de 15 óra vajúdást követően, amikor az orvos nem találta a bébi fejét és egyre lassult a szívverése is, azt mondta; muszáj császározni. Akármennyire is ellene voltam, erőt vettem magamon és belementem, bár a szükséges papírok aláírása közben nagyon sírtam – és nem csak a félelem miatt, hanem mert úgy éreztem; most mondok le arról, hogy saját erőmből kitoljam magamból a kislányomat: nem vagyok elég hozzá, segítséget kell kérnem.

Természetesen kimondhatatlanul boldog voltam, amikor a makkegészséges kislányom meglátta a napvilágot, mégis valahol egy veszteségként éltem meg a császárt. Az egész környezetem azt szajkózta, hogy ne is törődjek a műtéttel, nincs miért szomorkodnom, hiszen egy ép gyermeket szültem és csakis ez számít, így azt éreztem, hogy senkit nem érdekel, bennem mi zajlik és magamba kell folytanom. Hónapokig nagyon dühös voltam.

A második lányom hüvelyi úton szültem. Ez egy nagyon meghatározó élmény volt a számomra, segített elengedni az első szüléssel kapcsolatos negatív érzéseimet is. A mellett viszont mai napig kitartok, hogy annyira jó lett volna, ha akkor, ott, valaki meghallgat, megszorítja a kezem és azt mondja: „semmi baj, teljesen normális, amit érzel, és nem kell, hogy bűntudatod legyen miatta, csak engedd ki magadból, minden rendben van!” (Susan, 32)

Ahány nő, annyiféle tapasztalás és annyiféle érzelem. Mindenki máshogy éli meg a császármetszést; van, aki őszintén és feltétel nélkül hálás az orvostudománynak, de akadnak olyanok is, akiknek nagyon nehéz feldolgozniuk a műtétet. Nektek mi a véleményetek? Hogyan viseltétek a császárt?

Forrás: Huffingtonpost.com